Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

PÁRIZSTÓL NAGYBÁNYÁIG - BUDAPEST - MOLNOS PÉTER: Kelet Párizsa a magyar Ugaron

A Ház című folyóirat címlapja A Modern Művészet című folyóirat címlapja Tervezte Lakatos Artúr Az Auróra című folyóirat címlapja Tervezte Bíró Mihály ADY ENDRE Uj VERSEK Ady Endre Új versek című kötetének címlapja (3. kiadás, 1912) Tervezte Falus Elek látjuk, hogy ebben a bő tíz esztendőben nem csupán a támogatók között, de az újító festők körében is egyértelműen a zsidó származású művészek dominálnak. Az okok sokfélék, s egzaktabb kifejtésük nyilván mélyebb és szerteágazóbb kutatásokat igényelne. Annyi azonban bizonyos, hogy ehhez a budapesti „zsidó reneszánszhoz" hozzájárult a 19. századi magyar politika liberális vonulata, a zsidóság páratlan lendületű akkulturációja, s ami talán a legfontosabb, a megkérdőjelezés képességének ösztönös fejlettsége, melyet Hanák Péter, Thorstein Veblenre hivatkozva „szkeptikus szellemi alkatnak" nevez.

36 Ha sora vesszük azok névsorát, akik az 1905-öt követő tíz esztendőben a legmodernebb irányzatok képviselőitől vásároltak műalkotásokat, azt tapasztaljuk, hogy míg a történelmi nemesség soraiból elvétve sem találunk senkit, addig döntő többségük az asszimilálódó városi zsidóság köréből került ki.

37 Ez a névsor bár fájdalmasan rövid, ahhoz túl hosszú, hogy e lapokon teljes egészében közzé tegyük. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a korszak legnagyobb gyűjtői közül egyedül Nemes Marcell vásárolt a „magyar fauve-októl", ő birtokolta például Kernstok már említett Czóbel-portréját. Érdekes módon a többiek, gróf Andrássy Gyula, Hatvány Ferenc és Kohner Adolf a nemzetközi mezőnyből sokkal bátrabban válogattak, mint a magyar festészet alkotásai közül. Kohner gyűjteményének francia részében Braque, Modigliani és egy, a tízes évek elején Nemes Marcelltől vásárolt Matisse-festmény képviselte a legmodernebb irányzatokat, míg a magyar anyagban egy 1907-es Kernstok- és néhány jelentős Rippl-Rónai-festmény. Nemes az említett, Művészház-beli nemzetközi impresszionista tárlaton bemutatta kollekciójának négy Picassóját és két Kees Van Dongen-képét, ezzel is bizonyítva, hogy nem csupán a legnagyobb, de az egyik legmodernebb ízlésű alakja is volt a magyar gyűjtéstörténetnek. A „magyar fauve-ok" és a későbbi Nyolcak vásárlói jól láthatóan inkább támogatásnak, önzetlen mecenatúrának tekintették a képek megvételét, így legtöbbjük nem is számított tudatos gyűjtőnek. Közöttük volt például Lukács József, Lukács György apja, aki minden bizonynyal fia rábeszélésére vett Márffytól az 1907-es Uránia-beli tárlaton, vagy Berénytől és Kernstoktól a Nyolcak 1911-es kiállításán.

38 Moskovitz Géza indítékai szintén hasonló eredetűek lehettek, mivel lánya, Lesznai Anna részt vett a Nyolcak említett tárlatán. Az ő személye különösen fontos, mert a pesti Moskovitz-ház a Bálvány utcában - a körtvélyesi kúria mintájára, a házigazda nemzeti konzervatív, mérsékelten liberális politikai vonzalmai ellenére - a modern szellemű író-, szociológus- és festőgeneráció egyik népszerű találkozóhelye volt.

39 Jászitól Adyig, Orbán Dezsőtől a Szépművészeti Múzeum későbbi igazgatójáig, Petrovics Elekig a „haladó" értelmiség színe-java megfordult ebben a házban, élvezve a heterogén politikai ízlésű, de egymást meghallgatni mindig kész társaság élénk vitáit. A modern társadalomtudomány, művészet, s ezen belül az új festészet budapesti elterjedésében nagy szerepet játszottak a „Moskovitz-házhoz" hasonló spontán, privát közösségek. Közülük is kiemelkedik Pollacsek Mihály és felesége, az idővel fogalommá váló „Tante Cecil" irodalmi szalonja, mely ugyan jóval radikálisabb - már-már szocialista alapkarakterrel bírt, de hasonló összetételű társasággal tartotta összejöveteleit. A fiatal generáció ide is elsősorban a házigazdák gyermekein keresztül jutott be, akik közül az egyik, Polányi Károly, a Galilei-kör első elnöke, majd a Szabadgondolat című folyóirat szerkesztője volt. „Cecil mama zsúrjaira" járt többek között az ifjú Lukács György és Szabó Ervin is. A budapesti magánmecenatúra fontos - ám éppen a „magyar fauveok" esetében kevésbé jelentős - szeletét adták a portrémegrendelések. A kérdéses festők fiatal, pályakezdő volta mellett nyilvánvalóan stiláris okok is közrejátszottak abban, hogy az új festészet úttörői csak elvétve számíthattak ebből a forrásból extra jövedelemre. Czigány Dezső egyike volt a kivételeknek: barátairól, támogatóiról készült - fauve-nak csak a legritkább esetben nevezhető - arcképei nem csupán anyagi megélhetést jelentettek a festőnek, de az utókor számára segítenek megidézni a modern művészetet támogató budapesti értelmiség néhány tagját. Közöttük találjuk Kabos Edét, a Budapesti Napló szerkesztőjét, Ady barátját és alkotásra ösztönző „nemes hajcsárét", e frappáns titulus kiötlőjét, Révész Bélát, és természetesen magát Ady Endrét. Nem kétséges, hogy Tihanyi Lajos életművében láthatjuk a korszak legjelentősebb portrésorozatát, Fülep Lajos, Révész Béla, Miklós Jenő, Bölöni György és Ciaclan Virgil arcképével. Utóbbi a műgyűjtők között is említést érdemel, hiszen nem csupán Tihanyitól, de Berény Róberttől,