Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)
PÁRIZSTÓL NAGYBÁNYÁIG - BUDAPEST - MOLNOS PÉTER: Kelet Párizsa a magyar Ugaron
A Budapesti Napló szerkesztősége, 1907 Balról: Erős Gyula, Pfeiffer Ignác, Lengyel Géza, Rózsa Miklós, Biró Lajos, Kabos Ede, Csáth Géza, Hegedűs Gyula, Kosztolányi Dezső A Hét legfontosabb és - simulékonyabb konzervativizmusa okán nála lényegesen sikeresebb versenytársa volt a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők. Lyka Károly a lap belső munkatársaként idővel a mérsékelt modernizmus szemszögéből írta terjedelmes kiállítási beszámolóit. Kellemes stílusával, s persze a lap kiemelkedő példányszáma miatt a korszak legnagyobb hatású művészeti írójává vált. Fülep Lajos, aki A Hét hasábjain is megjelent, írásainak zömét a Hazánknak, a rövid életű, Lázár Béla által igen eklektikus ízléssel szerkesztett Modern Művészetnek, a már említett Magyar Szemlének, majd a csupán egyetlen évfolyamot megélő Szerda című folyóiratnak küldte, alapvetően az új művészet híveként, de klasszikus hagyományon pallérozott ízlésének kritikai meglátásait sem elhallgatva. Minden kétséget kizáróan az 1908-ban alapított Nyugat vált a magyar progresszió legjelentősebb irodalmi fórumává. Működésének első korszakában a képzőművészeti tárgyú írások többségét Lengyel Géza jegyezte, aki a Pesti Naplóba is rendszeresen elküldte kiállítási kritikáit. A Nyugat szerzői között találjuk a magyar színházművészet egyik megújítóját, Bárdos Artúrt és a filozófus Lukács Györgyöt, aki Az utak elváltak című, az utókor által korszakos jelentőségűnek ítélt tanulmányát éppen ebben a lapban publikálta 1910. február elsején. Bárdos személye számunkra azért különösen fontos, mert 1910 januárjában a Nyolcak kiállítása kapcsán Kernstokról megjelentetett kritikájában ő írta le először a „magyar »fauves«-ok" szóösszetételt, mely majd egy évszázad elteltével, némi jelentésmódosuláson átesve, manapság újra divatos szakkifejezéssé vált. 33 Vizsgált korszakunk egészét végigkíséri a valaha volt legigényesebb hosszabb fennállást megélő - magyar művészeti folyóirat, az 1902•en elinduló Művészet. A Lyka Károly szerkesztésében megjelenő orgánum hangvétele és válogatási alapelve a magyar közízlésnél jóval magasabb színvonalat tükrözött, mégis - szinte korszakunk legvégéig - úgy egyensúlyozott a konzervatív és a modern ízlés között, hogy gyakorlatilag tudomást sem vett a legújabb irányzatok létéről. Lyka értékítéletének centrumában a nagybányai festők csoportja állt, s a modernség iránti toleranciája - alapvetően liberális elvei ellenére is - valahol Rippl-Rónai környékén véget ért. Jellemző módon azonban ez is elég volt ahhoz, hogy az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat mely a lap hivatalos „gazdája" és legfőbb anyagi támogatója volt 1909 őszén támadást indítson a Művészet ellen avval a hangzatos, de bánatunkra tényekkel igazolhatatlan indokkal, hogy „az óvodából kikerült párizsi ifjú óriások ismertetése sokkal fontosabb a magyar művészet pártolói számára, mint a hazai művészeké". 34 A Művészet kényszer szülte eklekticizmusa jellegzetesen magyar sajátosság, s így különösen szembetűnő egy példaszerű kvalitású és határozott karakterrel bíró - látszólag minden visszatartó kompromisszumtól menetes - művészeti folyóirat felbukkanása 1908-ban. A csupán négy évfolyamot megélő A Ház szecessziós külleme, posztimpresszionista tartalma a Szablya-Frischauf Ferenc vezette KÉVEkör esztétikai elveit tükrözte, de minden modern irányzat élvezte a folyóirat támogatását. A főszerkesztő, Málnai Béla, a modern magyar architektúra egyik megteremtője, érthetően elsősorban az építészetre koncentrált, de kitűnő minőségű reprodukciós anyag illusztrálta a festészeti tárgyú cikkeket is. Bölöni György Kernstokról, Fülep Lajos Rippl-Rónairól írt terjedelmes tanulmányt, míg Bálint Rezső rendszeresen küldött a lap számára alapos kiállítási beszámolókat Párizsból. A folyóirat lapjain olyan modern szemléletű művek reprodukcióit láthatjuk, mint Kernstok Czóbel Béláról készült portréját (kat. sz. 145.) vagy éppen Manguin és Matisse egy-egy festményét. Párját ritkító, s vizsgált témánk szempontjából különösen jelentős
