Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)
PÁRIZSTÓL NAGYBÁNYÁIG - PÁRIZS - PASSUTH KRISZTINA: A fauve festészet szegény mecénása: Berthe Weill és galériája
Ismeretlen festő: Berthe Weill portréja Pablo Picasso fotója 1904-ből. Archív fotó Ismeretlen festő (Pablo Picasso ?): Berthe Weill portréja Uhde, a Dôme kávéház mindenki által tisztelt műkritikusa, gyűjtője. Uhde Berthe Weilltől 100 frankért vette meg az első Dufy-képet. „Kísérője ezt következő szavakkal kommentálta: Szegény Uhde, most egész életében a magáé marad ez a szörnyűség! Mert az bizonyos, hogy nem akad ember, aki akár a vételáron megszabadítsa tőle." 15 Hogy a magyar festők, s elsőként Czóbel Béla miként került kapcsolatba a modern művészetért lelkesedő Berthe Weill kisasszonnyal, nem tudjuk. Elképzelhető, hogy talán Matisse révén, akinek 1908-ban már kevésbé volt szüksége a szegény galériásnő támogatására, s talán ő ajánlotta be a magyar művészt. Az is lehet, hogy Berthe Weill érdeklődését felkeltették Czóbelnek az Őszi Szalonban és másutt bemutatott merész kompozíciói. Mindenesetre Czóbel képeiből önálló kiállítás nyílt 1908. március 6-án a Berthe Weill Galériában. 16 Az adott, rendkívül szűkös kiállítási lehetőségeket figyelembe véve ez mindenképpen fontos eseménynek tekinthető. Ebben az időben még nem sok festőnek jutott ki ez a dicsőség. Az eseményről itthon a Népszava már előre tudósította a magyar közönséget. 17 Ennél a beszámolónál azonban sokkal többet mond Bölöni György kéziratban maradt cikke: „Itt Párizsban, fent a Montmartre-on nyomorúságos kis képkereskedésben kiállította a munkáit egy fiatal magyar festő: Czóbel Béla. A munkái azonban nem voltak nyomorúságosak, sőt igen messze repültek abból a skatulyabutikból, mely színes azilumot adott számukra. Ránk valamelyes szenzációként hatott az ügy, mert széttekintve a szegényes tanyán, megláttuk, hogy ez a magyar festő sokat ér, sokat ígér, ott keresgél a munkáival, hol már valóságos művészet kezdődik." 18 Bölöni tehát nemcsak magát a tárlatot vette észre, hanem a „skatulyabutik"ot, a szegényes tanyát, azaz a Berthe Weill Galériát is. Maga Berthe Weill is megemlékezett könyvében erről a tárlatról, „Czöbel [sic!] Béla 1908. márciusi tárlatának igen méltánylandó erkölcsi sikere van, de ez minden. Matisse, akinek az akadémiáján oktatását követi, erősen hat rá, nagyon tehetségesnek tartom". 19 Ha Berthe Weill itt csak erkölcsi, és nem anyagi sikerről ír, akkor talán nem egészen őszinte. Úgy tűnik, hogy éppen ennek a kiállításnak az alkalmából, nála vásárolták meg Czóbel egyik legszebb képét, a Szalmakalapos férfit (kat. sz. 112.). 20 Berthe Weill a későbbiekben is folytatta tevékenységét, amikor már az övénél sokkal rangosabb galériák gyűjtötték a moderneket. 1909 márciusában Czóbel Béla ismét szerepelt nála, ezúttal egy csoportos kiállítás keretében, ahol rajta kívül még részt vett Girieud, Metzinger, Tarkhoff és mások. 21 A fauve együttes nyilván már nem létezett, a kiállított művészek valószínűleg inkább véletlenszerűen kerültek össze. A következő évek feljegyzéseiben egészen 1913-ig magyar festőkről nem esik szó. Az 1913 decemberében rendezett csoportos kiállításról viszont a rendező később elég keserűen emlékezik meg: A résztvevők, így többek közt Suzanne Valadon, André Lhote, Czöbel [sic!] műveit csak úgy említi, mint „quelle salade"-ot („afféle salátát"), amit nem lehet eladni. 22 A későbbiekben, úgy látszik, hogy két új szereplő, Galimberti Sándor és Dénes Valéria tűnt fel egy közös önálló kiállítással 1914 májusában. 23 Hogy mit állítottak ki, nem ismeretes, de elképzelhető, hogy ugyanazokat, vagy hasonló képeket, mint amilyenekkel a korabeli szalonokban szerepeltek. Azt viszont lehet tudni, hogy a korszak egyik legjelentősebb írója és egyben műkritikusa, Apollinaire felfigyelt rájuk. Apollinaire, ahogyan azt Berthe Weill állítja, lelkes híve volt a galériájának, s talán ennek is köszönhető, hogy elismeréssel méltatta a fiatal művészházaspárt, de különösen Dénes Valéria kompozícióinak „heroikus arányait" dicsérte. 24 A Berthe Weill Galéria - s benne a magyar festők - története, szereplése nyilvánvalóan a korabeli művészeti-kereskedelmi kapcsolatrendszernek csak egy kis fragmentumát jelenti. Mégis, a hiányos adatok ellenére is jelzi, hogyan jutott el akkoriban egy fiatal, még névtelen hazai művész oda, hogy önálló kiállítása legyen Párizsban, valamit eladjon alkotásaiból, és kivételesen szerencsés esetben olyan méltatóra tegyen szert, mint Guillaume Apollinaire.
