Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)
JACK FLAM: Bevezető
JACK FLAM Bevezető Azok a festők, akiket ma magyar Vadaknak nevezünk, kötődtek más szubjektív, valamelyest absztrakt művészeti irányzatokhoz is, melyek mind a 20. század elején alakultak ki Európában. És miként a többiek a francia fauve-ok és a német expresszionisták -, úgy ők is teremtettek és romboltak egyidejűleg. Programjuk olyan új festői gyakorlat kialakítására irányult, amelyben az alkotók friss formai eszközökkel fejezték ki Lukács György szavaival - „a dolgok lényegét". Művészetükkel egyszersmind föl is lázadtak az európai reneszánsz nagy hagyományának értékei: az élethűség, az irodalmi témaválasztás és a narratíva ellen. Ahhoz, hogy az új művészetet kibontakoztathassák, a múlt béklyóitól is meg kellett szabadulniuk. Ez esetben a múlt magában foglalta a modernizmus különféle 19. századi formáit is. E „vad" festők, akik többnyire az 1880-as években születtek, az 1860-as generáció „modern" magyar festői ellen lázadva dolgozták ki a maguk stílusát. Szemükben Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly és Vaszary János lágy színei és szelíd líraisága a modern festészet olyan változatát testesítette meg, amelyet új erővel kellett feltölteni. Felfogásuk e tekintetben nemigen különbözött a francia fauve-okétól, akik szintén szembefordultak az olyan festőkkel, mint Pierre Puvis de Chavannes és Paul Besnard, hiszen ők ugyanúgy a lágy, eszményítő formákat s az érzelgősség határát súroló lírai témákat kedvelték. A dolgok lényegi természetének keresése a magyar Vadak szerint, ahogyan francia és német társaik szerint is, együtt járt bizonyos erőszakossággal: színben, vonalvezetésben és ecsetkezelésben egyaránt. Ez a durvaság, a művészi „illem" hiánya eltávolította és meg is különböztette őket elődeiktől. Egyúttal azonban közelebb vitte őket a múlt általuk leginkább tisztelt művészi formáihoz: az archaikus és primitív, az ókori és a középkori, valamint az egzotikus kultúrákból származó művekhez, melyek a lelkiséget emelték ki az anyagi leírással szemben, és a belső szükségszerűséget hangsúlyozzák a feltételezett objektivitás helyett. Volt ebben a törekvésükben némi paradoxon, hiszen ezek a művészek meg voltak győződve arról, hogy a dolgok lényegét úgy formálhatják meg, ha mélyen személyes, gyakran egészen egyéni világlátásukat jelenítik meg. Ez a szubjektív megközelítésmód természetesen nagyon is közel állt ahhoz az elgondoláshoz, amelyet Matisse nagyhatású 1908as, Egy festő feljegyzései című írásában fejtett ki: „én nem tudom megkülönböztetni életérzésemet attól a módtól, ahogyan azt visszaadom". A fauve mester azonban akként jellemezte célját, hogy az meghaladja az egyéni vizuális észleléssel társított időbeli jelenségeket: „A létezők és a dolgok felszínes létét képző és szakadatlanul módosító-átalakító pillanatok egymásutánja mélyén az ember föllelheti azt az igazabb, lényegibb jelleget, amelyet azután a művész megragad, hogy a valóságnak maradandóbb értelmezését adja." A műalkotást és az alkotó egyén belső életét összekötő kapocsnak, valamint a különleges, egyéni művészi távlat fontosságának hangsúlyozása összefüggésbe hozható Nietzsche széleskörű (és felszabadító) hatásával - Magyarországon is, ahogy másutt is. Ebben a tekintetben magától értetődőnek számított, hogy a műalkotás formája és a művész világszemlélete között közvetlen összefüggés áll fönn. Ezt követően az egyes művek sikerét immár nem lehetett „objektív" ismérvek alapján megítélni, hanem csakis aszerint, hogy azokban mennyiben nyilvánul meg az egyéni szabad szellem hiteles jelenléte. Új kötelék alakult ki következésképpen esztétikum és etikum között: a kettő viszonyát egyre inkább az alkotófolyamat benső részének, szétbonthatatlannak, illetve forma és tartalom kapcsolatához hasonlóan összetettnek kezdték tekinteni. A magyar Vadak, ahogyan az expresszionisták mindenütt, stílusukat tekintve adósai voltak a francia fauve-oknak. De, miként a mostani kiállításból is kitűnik, a magyar festők kialakították a maguk nagyon is sajátos kifejezésmódját, mely végül markánsan eltért francia társaikétól. Összességében színharmóniáik harsányabbak, rajzolásuk és térszerkesztésük némiképp valószerűbben leíró, mint a franciáké. Emocionális hangsúlyaik is elütnek egymástól. Ha különbséget lehet tenni „emóció" és „érzelem" között, ti. azon alapon, hogy amíg az előbbi a sajátosan emberi indulatok valamelyest fájdalmas kifejezésére, addig az utóbbi a világharmóniára adott inkább általánosító felelet megfogalmazására utal, akkor én a magyar Vadakat egyértelműen az emóció, a franciákat pedig az érzelem oldalán sorakoztatnám föl. A magyar festők emocionális skálája valójában igen széles. Sok árnyalatot felölel, kezdve Berény Róbert és Nemes Lampérth József gyötrelmes érzékiségétől el egészen a Bornemisza Géza, Tihanyi Lajos vagy Márffy Ödön által megjelenített merészen széthangzó természetszemléletig. Hasonló nyughatatlan és a látható világot mélyebb jelentőségért fölkutató alkotói magatartás érvényesül az ugyancsak a Nyolcakhoz tartozó Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Orbán Dezső és Pór Bertalan, illetve más kortársak, Bálint Rezső, Galimberti Sándor, Perlrott Csaba Vilmos és Mattis Teutsch János müveinek egészen eltérő festői kifejezésmódjában. Jóllehet ezeknek az alkotóknak a munkásságát számos közös vonás fűzi össze, egyéniségük mégis következetesen érvényesül. A mostani kiállításon bemutatott műalkotások rávilágítanak a magyar avantgárd első hullámát elindító alkotók festői leleményére, illetve az új művészet következményei iránti mély intellektuális és emocionális elkötelezettségére. Ugyanilyen fontos, hogy ez a tárlat arra is emlékeztet minket, hogy ezek a művészek nemcsak „a dolgok lényegét", hanem tulajdon lényegi emberségüket sem veszítették szem elől. Angolból fordította: Pásztor Péter
