Tokai Gábor szerk.: Fujiyama, A japán szépség Hokusai, Hiroshige fametszetein és fényképeken (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2005/4)

Sato Mitsunobu: Hokusai és Hiroshige: a tájábrázoló ukiyo-e két mestere

Hokusai és Hiroshige: a tájábrázoló ukiyo-e két mestere Az ukiyo-e művészet a 17. századi Japánban, a milliós lakosságával büszkélkedő, virágzó nagyvárosban, Edóban (mai nevén Tokióban) bontakozott ki. Az ukiyo buddhista fogalom, szó szerint „lebegő világot" jelent, más szóval a múlandó jelen világot; az e szócska pedig a képet jelöli. Az ukiyo-e egy olyan stílus, műfaj, amely az emberek által megtapasztalt, megélt világ különböző aspektusait jeleníti meg. A hivatalos művészeti intézményekhez tartozó edói művészek a városi közemberek életét örökítették meg munkáikban, ezek az alkotások kapták az ukiyo-e nevet. Az ukiyo-e a fametszetek révén vált közismertté, hiszen a sokszorosított grafikákat széles körben terjesztették. Az ukiyo-e alkotások főként az edói polgárok szórakozásaiból, kikapcsolódásaiból merítették témáikat. Minthogy a szórakozás főként a kabuki-színházakra és az örömnegyedekre összpontosult, az ukiyo-ék között főként kabukiszínészek {yakusha-e) és szépasszonyok (bijinga) portréit találjuk. A két portréfajta, illetve a tájábrázolás képezte az ukiyo-e három fő típusát. Az utóbbi azonban csak az Edo-kor (1603-1867) végén vált népszerűvé az ukiyo-e művészei körében. A Heian-korban (794-1192) már készültek tájképek, melyeken a hagyományos festészeti technikáknak megfelelő perspektívában a távolabbi tárgyakat a festmények felsőbb részén ábrázolták a függőtekercs-képeken. Gyökeres változás ment azonban végbe a 18. század elején, mikor az ukiyo-e műfajban átvették a perspektíva nyugati, racionálisgeometrikus ábrázolásmódját, ráadásul olyan erőteljes hangsúllyal, hogy a közeli tárgyak csaknem lebegni látszottak. Ezeket a műveket „lebegő-kép"-nek, azaz uki-enek nevezték. Ebben az időszakban azonban az uki-e művek csupán beltéri tárgyakat vagy jeleneteket ábrázoltak, minthogy a művészek szobán belüli oszlopokat és csúsztatható ajtókat használtak a perspektivikus vonalak megjelenítésére; a kabukiszínész- és szépasszony-portrékon ezek gyakran mint magyarázó háttér kaptak szerepet, további tájékoztatásul szolgálva az ábrázolt személyekről. Az Okumura Masanobutól eredeztetett uki-e stílus a mester halála után hanyatlásnak indult, majd Utagawa Toyoharu adott új lendületet az uki-enek, aki a Nagasakiból, a nemzetközi kereskedelem számára egyetlen nyitott kikötőből érkező rézkarcok másolásával sajátította el a nyugati technikákat. Toyoharu már szabadtéri jeleneteket is ábrázolt: a horizontot lejjebb helyezte, hogy elegendő teret hagyjon az ég és a föld között, és a mélységet is érzékeltesse. Kompozíciói így sokkal tágabb teret jeleníthettek meg, meghatározó lépést jelentve a tájképfestészet fejlődésében. Időközben Edo polgárai is egyre jobban kezdtek érdeklődni a természetes tájat ábrázoló képek iránt. Már a köznép is elég tehetőssé vált ahhoz, hogy utazásokat tegyen, habár ezek főként Oyamába és Enoshimába vezető zarándoklatok voltak. Az utazások kapcsán számos útikönyvet jelentettek meg. Különösen Jippensha Ikku Tokaido-chu hizakurigc, azaz Gyalogszerrel a Tokaidón című népszerű munkája indította arra az edóiakat, hogy utazzanak, és felkeressék a nevezetes vagy különlegesen szép helyeket, a meishókat. Katsushika Hokusai és Utagawa Hiroshige ezen művészeti és társadalmi előzmények után kezdte meg működését az ukiyo-e műfajban. Ok ketten teremtették meg a tájképeket ábrázoló ukiyo-el, és óriási hatással voltak a különböző egyéb műfajok tájképfestőire is. Katsushika Hokusai 1778-ban, 19 évesen lett Katsukawa Shunsho tanítványa, és már a rákövetkező évben Katsukawa Shunro művésznéven önállóan publikálta alkotásait.

1 Nem érte be a yakusha-ek, azaz a színészportrék készítésével, amelyben mestere jeleskedett, hanem átvette a japán művészet hagyományos iskolái, a Kano-, Tosa- és Rimpa-irányzatok technikáit, valamint