Gosztonyi Ferenc szerk.: Munkácsy a nagyvilágban (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2005/1)

I. TANULMÁNYOK - MUNKÁCSY A NAGYVILÁGBAN - BOROS Judit: Egy magyar festő Párizsban. Munkácsy Mihály pályája 1870 és 1896 között

tulajdonítva az életmű konzervatív (vagy annak ítélt) fordulatait. Az alábbiakban azokra a széles társadalmi körben ható folyamatokra próbálok rávilágítani, amelyek Munkácsy életét és festői kibontakozását eleve egy adott pályára állították, számára tulajdonképpen lehetetlenné téve egy attól eltérő alkotói gyakorlat követését. A SIRALOMHÁZ 1869. szeptember 30-án egy Düsseldorfból keltezett levélben Munkácsy váratlan fordulatról értesítette atyai mentorát, Ligeti Antalt. „Es csakugyan, egy szép pénteki napon, éppen azon, melynek reggelén két 26 talléros számlát kaptam a két festékkereskedésből (ami azonban jó kedvemben éppen nem háborított), bekopogtat ateliermbe valaki. A herein szóra benyit egy kerek kis emberke szimpatikus alakja, mint egy vigasztaló angyal, úgy tűnt fel előttem. Először angolul szólított meg, de látva, hogy nem sejtek hozzá, németül mondta, hogy ateliermet akarja megnézni, mert hallotta, hogy egy nagyobb képen festek, s szavai végeztével már munkámban lévő képem előtt állott. — Hosszú néma csend állott be. Arcáról nem bírtam leolvasni, micsoda hatást tesz rá a kép, végre megnyílnak ajkai, kérdve, hogy mennyiért engedném át neki a képet. Képzelheti, mennyire meglepett ez a kérdés, és mennyire zavarbahozott, miután még sosem gondoltam árának megharározására. Ángliusom azonban olyan arccal állott előttem, miről a legkomolyabb vevőszándékot olvastam le. Egy pár percnyi gondolkozás után feleltem tehát, mondván 10 000 frank. Ismét néma csend, nem bírtam az arcáról leolvasni semmir, mígnem azt kérdezte, hogy mikor lesz kész, és mennyi előleget akarok rá. Nem hittem a fülemnek. Megtapogattam magam, hogy álom vagy való, miszerint a 10 000 frankból egy garast sem [kell] engedni, hanem kivéve tárcáját 100 tallért a kezembe adott azon megjegyzéssel, hogy az előlegül kért még 200 tallért legközelebb Párizsból küldi meg, hová most utazik. Ez a hír bizonyára Ligeti urat is kellemesen lepi meg. 10 000 frank körülbelül 4000 forint, vájjon Pesten el tudtam volna így adni? Különben az egészben csak azt sajnálom, hogy Pesten ki nem állíthatom, mert amint készen lesz, rögtön kell küldenem Párizsba a kiállításra, ahonnan aztán a tulajdonos veszi át és viszi Angolországba, hol egy csinos galériába jön, amit a következő nevek bizonyítanak. Ángliusom Párizsban a következőktől vett képet: Meissonier, Breton, Corot, Daubigny és Calamelli, itt pedig Knaus, Achenbach, Vautier, Sohn és tőlem."

21 [Kiemelések tőlem - B. L] (39. kép) Azért idéztem ilyen hosszan ebből a sokszor publikált levélből, mert mint cseppben a tenger, megmutatkozik benne a nemzetközi hálózatként működő műkereskedelem igazi arca. A kiemelt részekből kiderül, hogy az angol vendég — Végvári szerint Wilstack amerikai gyáros,

22 szerintem nagy valószínűséggel egy angol műkereskedő, aki pontos információk birtokában kereste fel a fiatal magyar festőt — egyrészt szó nélkül elfogadta a megadott, igen magas árat, másrészt azonnal kikötötte, entitled "Ten O'Clock", which was originally meant to be a lecture and was published only latet in the book The Gentle Art of Making Enemies),

19 it has virtually no theoretical backing. This made life very easy for the ideologically heavy-weight champions of modernism in their brief campaign to discredit the entire nebulous formation of juste milieu, despite the fact that the latter was actually able to grow several new shoots after the fatigue of the Avantgarde. Munkácsy and the juste milieu painters were not the only ones to suffer after the "fall" and during the years of complete indifference to anything non-modern: the narrative of Modernism, the foundation of which dated back to the Viennese International Exposition of I903,

2U was able to marginalize the oeuvre of Böcklin, Ensor and Max Klinger, along with the Art Nouveau and Symbolism, which were afterwards relegated to oblivion for a good fifty years. The newly emerging critical reception of Munkácsy's art was obliged to emphasize and to prefer those features, which either linked the painter's oeuvre with the ideology of national art, or met the formal expectations of Modernism. With the true nature of Munkácsy's art thus being effaced, the conservative tendencies of the oeuvre (or the alleged conservative tendencies) were presented as his own personal failure and responsibility. In the following, I shall try to shed light on the broad social processes, which ab ovo set Munkácsy's life and career on a given track, virtually making it impossible for him to deviate from it. THE LAST DAY OF A CONDEMNED MAN In a letter dated 30 September, 1869 m Düsseldorf, Munkácsy notified his paternal benefactor, Antal Ligeti, of an unexpected event. "And indeed, on a fine Friday morning, the same day that I received two bills from two paint stores, each one for 26 thalers (which nevertheless failed to dent my excellent spirit), somebody knocked on the door of my atelier. To my "Herein," the amiable figure of a plump little fellow entered, an angel of consolation, or so he seemed to me. First he started to talk to me in English, but on seeing that I drew a blank, he continued in German, expressing a desire to see my atelier, for he had heard that I was working on a larger composition, and by the time he said this much, he was already standing in front of my painting. — A long silence followed. I looked into his face, but was unable to read his reaction, until his mouth finally opened, asking me how much I wanted for the picture. You can imagine my surprise and confusion, as I had never given any thought to its price before. But my Englishman confronted me with such an expression that I could have no doubt about the seriousness of his intentions. After a few minutes of thinking, I came up with an answer, 10 000 francs, I said. Another silent spell followed, during which time I was still unable to read anything from his face, until he finally spoke up, asking me about the date of completion and the amount of advance I would take. I could not believe my ears. I had to pinch myself to make sure I wasn't dreaming, so incredible it seemed to me that I did not have to