Gosztonyi Ferenc szerk.: Munkácsy a nagyvilágban (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2005/1)

II. KATALÓGUS - Munkácsy Mihály pályakezdése (VESZPRÉMI Nóra)

stílusra jellemzőek az élénk, tiszta színek, az egyszerű, többnyire a kép közepére szervezett kompozíció, a derű. A formák kerekdedek, gyakoriak az íves alakba rendezett, nagy drapériák. A festők minden téren kerülik az összetettséget, bonyolultságot, mindazt, ami ambivalens érzéseker kelthetne a nézőkben. A betyár népszerű figuráját például romantikus alakként, a vadság, szabadság megtestesítőjeként ábrázolrák, akiről lel sem merül, hogy gonosztevő volna. Ezt a felfogást követi Munkácsy Búsuló betyár című festménye is (1865), amelynek témája már korábban megjelent a magyar fesrészetben: Jankó János 1854-ben állította ki azonos című képét, amelyhez Munkácsy műve részletekbe menően hasonlít. (Vö. Takács Mária: Jankó János [I833-I896]. Bp. 1936. 10.) Az 1869-ben festett Siralomház egyik újdonsága éppen az, hogy összetett, nehezen megítélhető figuraként ábrázolja az elítéltet, aki a jelenlevőkből is különféle reakciókat vált ki. Legtöbb életképe esetében Munkácsy igyekezett eredeti témát találni. Minden bizonnyal saját invención alapul A bogrács című festmény (1864) is. Megformálásában ez a mű is közeli rokona a kortárs magyar életképfestők műveinek; a nőalakok Lötz parasztasszonyaira emlékeztetnek. Munkácsy Bécsben, 1865-ben festerre Húsvéti locsolkodás című képét. A Képzőművészeti Társulat 1866-os kiállításán bemutatott festményt Keleti Gusztáv túlságosan elevennek tartotta. „Első pillanatra azt hinnők, hogy a szabinai nőrablás vagy a berlehemi gycrmekgyilkolás képe előtt állunk, oly viharos és szenvedélyes mozgalom uralkodik életképében. [...] Jajveszéklést vélünk hallani, a leányok örömsikoltásai és a legények hahotái helyett." (Keleti Gusztáv: Az orsz. magyar képzőművészeti társulat idei kiállítása III. Fővárosi Lapok 1866. 1031.) Kazár Emil, Munkácsy fiaralkori jó barátja, ugyancsak talált kifogásolni valót: úgy érezte, a leányt felkapó legény mozdulata túl brutális, és „rontja a kép derült hangulatát". (Közli: Lázár 1944. 52.) Mindketten úgy vélték tehát, hogy a kép hangneme nem felel meg a tárgynak és a műfajnak. Keleti úgy találta, hogy Munkácsy a történeti festészet territóriumára tévedt. A műfaji határok átlépése a Húsvéti locsolkodás esetében nem programszerű. Nem sokkal később, Münchenben Munkácsv már tudatosabban tájékozódott más műfajok felé. 1866-ban készítette el Árvíz című festményének vázlatát, amelyet — erre igen büszke volt — az akadémia igazgatója, Wilhelm von Kaulbach is megdicsért. Ez nem meglepő, hiszen a kép a Kaulbach csataképeire (pl. az ekkoriban festett Szalamiszi ütközetve, amelvet Munkácsy is megcsodált) jellemző módon csoportosítja a kétségbeesetten vergődő figurákat. Munkácsy ezzel a történelmi jelenetek rangjára emeli a magyar népi alakok küzdelmét az elemekkel. Az, hogy ekkoriban a műfaji szabályok már íellazulóban volrak, abból is lárszik, hogy Kaulbach egyáltalán nem ütközött meg ezen. A másik tekintélyes tanár, Karl von Pilotv azonban „azt akarta volna, hogy több vizet, azaz, hogy csupa vizet csináltam volna és mindenféle úszkáló dolgot... fákat és minél kevesebb cal awkwardness — he was largely successful m this. The evident resemblance may also be partially attributed to the fact that, along with Munkácsy's teacher, Elek Szamossy, the artists listed above had all been Karl Rahl's students; what is more, even Munkácsv himself studied under Rahl at the Viennese academy m 1865 (even if only for a few months, because Rahl died in that year). The style of genre painting in his case is characterised by the use of brilliant and pure colours, as well as a simple composition, mostly arranged at the centre. The forms are usually rounded, and there are large draperies arranged in curves. The painters tried hard to avoid all hints of complexity and intricacy, anything that might create ambivalent feelings in the viewers. For example, they presented the popular figure of the highwayman as a romantic character, the epitome of wildness and freedom, the last person on earth to be charged with villainy. Munkácsy used the same approach m his painring entitled Woebegone Outlaw (1865), which was not an original topic m Hungarian painting: János Jankó exhibited an identically entitled painting, to which Munkácsy's composition showed a high degree of resemblance. (Cf.: Mária Takács: Jankó János [1

833-1896], Bp. 1936, p. 10.) One of the novelties of The Last Day of a Condemned Man (1869) was related precisely to the fact that it portrayed rhe condemned man as a complex character who elicits different reactions from the people around him. In most of his genre paintings, Munkácsy tried to come up with an original subject-matter. In all probability, the topic for his painting The Cauldron (1864) was of his own invention. As far as its composirion wenr, this, too, was closely related to the works of contemporary Hungarian genre painters: the female figures resemble Lötz s peasant women. Munkácsy painted the picture Easter Merrymaking in Vienna in 1865. When it was first shown at the Hungarian Fine Arts Society's exhibition m 1866, Gusztáv Keleti thought the composition to be far too lively. 'At first glance, one might think one is confronted with a depiction of the Rape of the Sabine Women or the Child Massacre of Bethlehem, on seeing the stormy and passionate movements that dominate the genre painting. (...) Instead of the joyful screams ol the girls and the resounding laughter of the lads, we hear death rattle." (Gusztáv Keleti: Az orsz. magyar képzőművészeti társulat idei kiállítása III. [Exhibition of the Hungarian National Fine Arts Society III.] Fővárosi Lapok 1866, p. 1031.) Emil Kazár, a good friend of Munkácsy's from bis yourhful days, also found some fault with the composition: he thought that the way in which the lad picked up the girl was too brutal and it "destroyed the genial atmosphere of the picture." (Lázár 1944, p. 52.) Both were of the opinion, therefore, rhat the tone of the picture was in tune with neither the subjectmatter nor rhe specific genre. In addition, Keleti thought that with this composition, Munkácsv had ventured inro the domain of historical painting. The crossing of borders between the genres was not deliberate in the case of Easter Menymaking. A little later on, when he was already living in Munich, Munkácsy's gravita-