Gosztonyi Ferenc szerk.: Munkácsy a nagyvilágban (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2005/1)
I. TANULMÁNYOK - FEJEZETEK A MUNKÁCSY-RECEPCIÓBÓL - SÁRMÁNY-PARSONS Ilona: Munkácsy, a melankolikus kolorista. Kortárs bécsi kritikák a festőről
a Munkácsy-féle színek nemzeti jellegének hangsúlyozása teljességgel hiányzik, abban ugyanis egy szélesebb nemzetközi festészettörténeti kontextusban elemezte Munkácsy kolorizmusának nemcsak a gyökereit, előképeit és kortárs párhuzamait, hanem festészetének egyéb aspektusait is. A Pester Lloydban közölt írás véleményem szerint még gondosabb, nyelvezete, dikciója még mívesebb, egyben lendületesebb és szenvedélyesebb. Valójában széles ívű kultúrtörténeti esszé született itt a 70-es évek „kolorista nagymestereinek": Munkácsynak, Makartnak és Matejkónak az életművéről és történelmi helyükről a 19. század festészetében. A négyhasábos feuilleton fele a Munkácsy-színek problematikájáról szól, de nemzerközi és történeti kontextusban. „Munkácsy, Makart és Matejko. Az osztrák-magyar festészet három nagy »M«-je, akik a 19. század muzeális kolorizmusát a leghatalmasabb és gazdagabb formájára fejlesztették. [...] Ez a három nagy »M« jelenti a legmagasabb fokár annak, amit színnel el lehetett érni, miután a színtelen kartonrajzolás korszakát meghaladták, és újra meghódították a színek világát. A muzeális színekét, kell hozzátenni, mert az előző korszak zseniális színkeresői a múzeumba mentek, és a 16—17. század nagy »szinlelkeit« kérdezték, hogy azok hogyan kezdték a földre varázsolni az eget." Ezután Hevesi a művészi temperamentumok összehasonlítására vállalkozott: „Makart volt a szangvinikus köztük, Matejko a kolerikus, Munkácsy a melankolikus. Makart a lírai, Matejko az epikus, Munkácsy az elégikus, a két utóbbi drámai beütéssel, ami Munkácsy esetében mélyen tragikussá erősödött." A második részben Hevesi a három mester, de legelőbb is Munkácsy történelmi helyét jelölte ki a Manet nevével fémjelzett ízlés- és stílusfordulat előtti évtizedben, majd a „szenzációképek" és a műkereskedelem, elsősorban Sedelmeyer szerepét, majd a monumentális históriaképek sorsát világította meg a „vasút korában". Az egyik legmeglepőbb, váratlan gondolatfutam az esszé végén csendül fel: „Sajnos, úgy tűnik, hogy manapság egyre fogy a szigorúan nemzeti festők száma. Túl erős lett ebben a nagy forgalmú [állandóan utazó] időben a szellemi csere, lepipál minden nemzeti keretet (»Gehege«-t). Mennyire franciává tette az Académie Julian Párizsban a nemzeti festőket! Hány amerikai és skór tanult meg ott Julian-módon festeni, mi által elveszítette eredeti hangszínét! Egyesek utána visszamennek Helensburghba vagy Glasgow-ba vagy bárhová, és újra visszatalálnak nemzeti sajátosságaikhoz, mások azonban gyökértelenül sodródnak a művészeti piac általános áramában. Kár a sok egyedi, speciális színért, ami elvész a művészeti produkció általánosságában. De ezek olyan sóhajok, melyeket elfúj a szél. Egy bécsi Pettenkofennek kell megfestenie a mi pusztánk napfényét, a norvég Thaulownak a dippei kikötői jeleneteket, és Munkácsy egy Miltont ajándékoz az angoloknak. Ez is modern árucsere, amit a konjunktúrák formálnak. Ki akar ezen változtatni?" al motif m every one of Munkácsy's paintings. Notwithstanding all its lushness and brilliance, Munkácsy's palette was the most sombre among his contemporaries." In every piece he wrote on Munkácsy (as indeed in all his writings on Makart), Hevesi emphasized his peculiar use of colours, the unchanging sombre glow of an otherwise changing palette. In his obituary, Hevesi also wrote about the painter's incurable masochism and tormenting artistic doubts. The emphasis on national character, as reflected in Munkácsy's colours, was completely missing from the eulogy written for the Budapest audience; here he analysed the roots, the precursors and the contemporary analogies of Munkácsy's use of colour, as well as many other aspects of his painting, all in a broader context of international art history. The obituary published in Pester Lloyd was the more elaborate of the two: its language was richer, its diction more dynamic and more passionate. In fact it can be seen as a comprehensive cultural-historical study on the "great masters of colours" of the 1870s: that is, on the oeuvre and historical standing of Munkácsy, Makart and Matejko in I9 th-century painting. Half of the feuilleton, which ran to four columns, was dedicated to the problems of Munkácsy's use of colour, placed in an international and historical context. "Munkácsy, Makart and Matejko. The three great »M-s« of Austro—Hungarian painting, with whom the antiquated colour technique of I9'''-century painting reached its most powerful and most lavish expression. [...] These three great »M-s« stand for the highest accomplishment that can be achieved through colours, as the days of colourless cartoon drawing came to an end and the world of colour was reconquered. Yet one must add that these were antiquated colours, since the incomparable discoverers of colour had gone back to the museums to learn from the great »colour souls« of the 16 th and 17 th centuries how one set about conjuring up heaven on earth." Hevesi continued with an attempt to compare the artistic temperaments of the three artists: "Makart was the sanguine one of the three, Matejko the choleric, and Munkácsy the melancholic. Makart was the lyricist, Matejko the creator of epics and Munkácsy the composer of elegies, although the latter two also revealed dramatic tendencies, which in Munkácsy's case acquired tragic depths." In the second part of his essay, Hevesi tried to determine the place of the three painters, but above all Munkácsy's, in the art of the period preceding the stylistic revolution associated with the name of Manet. He then continued with a discussion of the role of "sensation paintings" and art dealers (most notably Sedelmeyer) ending wirh a commentary on the fate of monumental history painting in the "age of the railway." One of the most startling ideas was reserved for the final passages of the piece: "Sadly, it appears that the number of national painters in the strict sense of the word is declining. In this age of constant touring, intellectual exchange has become too intensive, to the point of overshadowing every national territory (»Gehege«), Look at the
