L. Kovásznai Viktória: Modern magyar éremművészet 2. 1976–2000 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/4)
A MODERN MAGYAR ÉREMMŰVÉSZET FŐBB TÖREKVÉSEI 1976-2000 A magyar éremművészetnek az 1960-as évek közepén megindult fejlődése tíz évvel később újabb lendületet vett, ami azonban nem oldotta fel a műfaj ellentmondásos helyzetét, nevezetesen a többi művészeti ág közötti elszigeteltségét. Bár az érmészet a maga keretei között alkotásokban, eseményekben gazdag volt (a Képző- és Iparművészeti Szövetség Eremszakosztályának működése, a Soproni Országos Érembiennálék rendszeres kiállításai, a magyar művészek jelenléte a FIDEM [Federation Internationale de la Medaille] kétévenkénti nemzetközi kiállításain), ez a tény sem a képzőművészeti élet megnyilvánulásaiban, sem a médiában nem tükröződött. Mindössze néhány, többnyire nem nagyon rokonszenvező, fanyalgó beszámoló született, ami viszont szerencsére nem zavarta a műfajjal foglalkozó művészeket. Az éremművészet helyzete, eredményei valójában csak ezen hozzáállástól elszakadva vizsgálhatók, az igen sokrétű anyagból kiemelve az érdekes, újszerű darabokat, és azok alapján hozni ítéletet. Persze ez a megközelítés nemcsak a legjobbnak tartott művekre való koncentrálást jelenti. E módszert az a körülmény teszi szükségessé, hogy az érmészet egy olyan képzőművészeti műfaj, amelynek anyagát leginkább rontja az a téves felfogás, hogy érmet különösebb felkészültség nélkül is lehet készíteni, valamint, hogy az éremkészítés nem igényel különösebb anyagi befektetést. A korszak első felében a megnövekedett társadalmi igény is (névadó érmek, törzsgárda érmek stb.) növelte a megrendelések számát, ám a megrendelők igénye és ízlése gyakran rossz irányba hatott, ráadásul ezek a darabok még sokszorosításra is kerültek! Másrészről az úgynevezett „anti-érmek" sem tettek jót a műfaj hírnevének, ezek az alkotások csupán bizonyos elgondolások zsákutca voltát erősítették meg. Még Haraszty István effektusokat teremtő mobiljai is kérdéseket vetnek fel, darabjai ugyanis nem az érem hatását keltik. Tény, hogy az 1970-es évek második felére ismét elkerülhetetlenné vált a továbblépés a műfaj életében, el kellett szakadni a hagyományos éremértelmezéstől. Egymás után készültek azok az éremszerű, és még éremként kezelhető tárgyak, amelyek már minden klasszikus szabályt félretettek. Tárgyilagos megítélésükhöz a műfaji sajátságokat abból a szempontból kell számbavenni, hogy melyikük elhagyása nem vezet szükségszerűen az érem tagadásához, illetve melyik megléte az. amelyik - mint valamiféle szál, kapcsolat - a művet egyáltalán kötheti az érem műfajához. E módszerrel bizonyos „szélsőséges" alkotások is éremnek tekinthetők. Már régóta közmegegyezés tárgya, hogy a műfaj eredeti, emlékező funkciója (közösségi események megörökítése) nem alapvető követelmény, miként az sem, hogy az érmek mindig szabályosak, laposak legyenek és fémből készüljenek. Az intim jelleg, az intellektuális tartalom viszont elengedhetetlen, és az. artisztikus kiviteltől szintén csak indokolt esetben mondhat le a művész. Az 1970-es évek második felére a több mint tíz évvel korábban kibontakozó természetszimbolika kifáradt, veszített erejéből, ezen a nyelven mindössze néhány művész tudott újat mondani, és ők is csak időlegesen. A lírai hang és az anyagszerűség helyett a forma vált hangsúlyossá, elsődlegessé. Az erre vonatkozó kísérletek átmenetileg fellendülést eredményeztek, ami viszont újabb kérdésekkel való szembesülést jelentett: az európai absztrakt művészet eredményeinek lecsapódásával az ember és természet egységét kifejező életérzés ugyanis nehezen fogalmazható meg, másrészről pedig e formavilág ereje legtöbbször elveszett az érem kis felületén. Amennyiben viszont az erőteljes formák elérése céljából megnövelték az érem felületét, átlépték az érem műfaji határait. így az újszerű darabok igen körülhatárolt formavilágban tudtak csak éremként funkcionálni. Már említettük, hogy mindezekkel egy időben - a megnövekedett igények következtében - a hagyományos érmészet szintén virágkorát élte. Számbavételére több eredménytelen kísérlet történt, pedig a társadalom szinte csak ezekkel a darabokkal találkozott. A tradicionális műfaji szabályok szerint készült műveknek kizárólag akkor lehet létjogosultságuk, ha a művész a maga egyéniségét, jellemének egy
