L. Kovásznai Viktória: Modern magyar éremművészet 2. 1976–2000 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/4)

Agnes, Palotás József és mások ide sorolható - bár megjelenésre szerteágazó - műveiknek az a közös jellemzője, hogy bennük szinte minden elvont forma jelként értelmezhető, jóllehet e jelek nem állnak logikailag össze, semmiféle rendszert nem alkotnak. Immár megállapítható, hogy a magyar érmészek munkáiban található allegóriák és szimbólumok individuális jellege az egész XX. századot végigkísérte. Szöllőssy 1990-es években készült érmei, korábbi objektjeihez képest, visszalépést jelentenek, viszont bennük sérült és kiszolgáltatott világunkról - a művész világlátásának tükreként - jelek és jelképek fogalmazódtak meg (Kapu sorozat, 1993). Palotás életérzése, szemlélete líraibb, műveinek érzelmi töltését az általa alkotott jelképek is magukon viselik. Amikor az öntöttvasat továbbra is - eredeti módon - különböző anyagokkal párosította, fő célja az érzékeny megfogalmazás volt, és csak másodsorban a formai újítás (Leletek a Pannon tenger homokjából sorozat, 1999). E vonulat legjellegzetesebb alkotója Péter Ágnes. Érmeiből egy olyan jelrendszer bontakozik ki, amellyel eleinte a mindennapokról szólt, majd a kozmikus valóság rejtett tulajdonságainak, jelenségeinek elemzéséhez jutott. A művész a misztikus erőket, a kultikus tereket, a kozmikus tér és idő viszonylatait és törvényszerűségeit néha ősi jelek felhasználásával, máskor szimbólumokat teremtve tárja elénk. Formavilága elvont és szereti az ellentéteket: szabályos és szabálytalan formák összekapcsolása, simára csiszolt és durva felületek, geometrikus és organikus motívumok együttes használata (Életfa I-X., 1993; A viasz sugárzás csökkenő szerepe, 1995). Bizonyos mértékig Várnagy Ildikó is e csoporthoz sorolható, bár az ő munkáit leginkább a módszerek sokfélesége jellemzi, mint például a festett bronz (Heidegger: Lét és idő sorozat, 1993), vagy az egyéni patina. Az érmészet útkeresése, illetve a műfaj határának tágítása során valóban született néhány érdekes ötlet. A többrészes éremről már Kiss Nagy András kapcsán esett szó, őnála az egyes részek egymásba csúsztathatók. Kalmár János SamsaráyA (1990) ugyanezt a megoldást követi, viszont egy másik munkájában, az Átértékelődésekhe,i\ (1993) több darabot helyez lazán egymás mellé, és ez adja meg a mű erejét és játékosságát. Asszonyi Tamás érme is többrészes: a művész oly módon bontotta több darabra, hogy az egyes különálló részeket pontosan egymás mellé lehet (vissza)helyezni. E megoldások legalább annyira színesítik a műfajt, mint az úgynevezett egyszeri ötletek, amelyekben a téma, mintegy parafrázisként valósul meg (Szöllőssy Enikő: Kéz-érmek sorozat, 1994; Kiss György: Biennale számoló /., 1995; ifj. Szlávics László: Kultikus ős-pénz sorozat, 1996-97; Gáti Gábor: Klapanciák a barbár etűd sorozatból, 1998.) Az említett munkák tulajdonképpen azokhoz a merészebb darabokhoz sorolhatók, amelyek az utolsó tíz évben születtek, és amelyekkel az alkotók - sokak szerint - átlépték a műfaj már amúgy is tág határait. Az ötletek és új eljárások közül - véleményem szerint - azoknak lehet létjogosultsága, amelyek akár anyagukban, akár formai megvalósításukban többet nyújtanak, mint meglepőt, illetve azoknak, amelyek többször felhasználhatók, kibonthatók, azaz továbbfejlesztésre alkalmasak. Igazából még némi időnek kell eltelni ahhoz, hogy el lehessen dönteni, hogy a felmerült ötletek, eljárások mennyiben felelnek meg ezen elvárásoknak. E vonulathoz tartozik - többek között - Palotás József Szeles tájak sorozata (1993), ahol az öntöttvas vaddisznószőrrel egészül ki, Tornay Endre András festett fából készült Tuba és Tubáné esti sétái sorozata (1996) és Rácz Edit Mandata sorozata (1997) az üveg és bronz egyfajta párosításával. A művekben a szokatlan témák újszerű anyagokkal és egyre elvontabb formavilággal párosulnak. Soltra E. Tamás (Gyermekkor sorozat, 1995) és Szunyogh László ( Tékozló sorozat-változat, 2001) munkáikhoz csak a hagyományos bronzot használták - egyikük természetelvűen, a másikuk redukált formákban -, viszont mindketten elhagyták a kör alakzatot, s ezáltal a kisplasztikái jelleg erősödött meg. A magyar éremművészet 1976-tól 2000-ig tartó korszaka gazdag és változatos, a hullámvölgyek ellenére is nemzetközileg elismert. A hosszú évek óta reménytelennek tűnő utánpótlás kérdése - az utolsó éremkiállításokon megjelenő nagyszámú fiatal érmésszel - megoldódni látszik, így remélhető, hogy a jelen kiadványban bemutatott anyag - immár, mint hagyomány - alapján a következő évek a műfaj igazi fellendülésének időszakát jelentik majd. L. Kovásznál Viktória