Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Tanulmányok / Studies - Werner Hofmann: Venus ég és föld között / Venus between Heaven and Earth

lenne: a centrális perspektíva törvényszerűségeinek megfelelően csak azt mutatja, amit a festő egyetlen nézőpontból (tehát monofokálisan) láthat, és következésképpen visszaadhat. A firenzei Venus diadala, ahol a figurák viszonyait nem egy pontban összefutó mélységi tengelyek határozzák meg, hanem vertikális projekció, olyan kép, amely még a középkori polifokalitás (többnézőpontúság, többfókuszúság) körébe tartozik. Nem valóságos, hanem additív módon összerakott pszeudo-együttlétet ábrázol szimbolikus koncentrátumot, „örök imádás" formájában. Philipp Otto Runge a monofokális meghatározottságú művészeti régió északi peremén élt. Protestáns létére nem volt elutasító annak mediterrán „katolicizmusával" szemben sem, de elsősorban nem a folytonosságot látta, hanem inkább a választóvonalakat. 1802 februárjában programadó levelet írt Drezdából, amelyben saját helyét körvonalazta a legújabb festészeten belül.

50 Michelangelo Utolsó z'íé/ef-freskójában „a történelmi kompozíció határkövét" látta, Raffaello Sixtus-Madonnája pedig, amelyet ekkor már Drezdában lehetett megcsodálni, szerinte „csupán egy érzelem"; megítélése szerint „azóta nem jött létre semmi történelmi, és minden szép kompozíció a tájkép felé tendál..." Példaként a szerző Guido Reni Awrora-festményét hozza fel (amely metszetek révén igencsak közismert volt), ezután azonban mindjárt rátér egy hiányosságra, amelyből saját alkotói munkásságának küldetésére következtet: „Nem akadt még tájképfestő, akinek tájképei valódi jelentéssel bírtak volna, aki allegóriákat és világos, szép gondolatokat vitt volna bele egy tájba. Ki nem lát szellemeket a felhőkben naplementekor? Kinek lelke előtt nem lebegnek ilyenkor a legvilágosabb gondolatok? Hát nem abban a pillanatban születik-e meg a műalkotás, amikor határozottan átérzem, hogy a világegyetem része vagyok?" Ezt a vágyképet, amelyben a művészi szubjektivitás művészettörténeti fordulatot meghatározó tényezővé objektiválódik, Runge A napszakok négy kompozíciójában konkretizálta, természetesen nem teljes egészében, mert 1803-ban készített Négy napszak-rézkarcaiból mindössze 12. Philipp Otto Runge: Reggel {Morning), 1808. Hamburger Kunsthalle, Hamburg egyet tudott festménybe áttenni, amely ráadásul csupán előtanulmány egy nagyobb változathoz. Az itt reprodukált szépia előrajz vonalzóval és körzővel meghúzott szerkezeti vonalakat tartalmaz, amelyek a mi összefüggésünkben fontosak, de a festményben már nincsenek meg. A Reggelben (12. kép) Runge saját többértelmű válaszát festette meg Reni Aurorájára, de anélkül, hogy legcsekélyebb mértékben vett volna formákat kölcsön. A figura nem csak a hajnalpír antik istennője. Maga Runge nevezte „hol Aurorának, hol Venusnak" (I, 233), Dániel nevű fivére pedig a „valaha földi" Máriát látta benne, aki mint „kegyelmes Anya, a földi éjszakából a mennyei magasságok felé lendül" (II, 536). A központi alak poliszémiájának felel meg a képszerkezet polifokalitása. Ennek felismeréséhez ajánlatos első lépésként feltárni az Aurora formai forrásait. Ezek közül a legelső a Medici Venus, amelynek drezdai gipszmásolatáról Runge 1802-ben rajzot készített." Honnan származik Aurora felfelé mutató karja? Az előkészítő rajzok egyikén szögben megtörik (Tr. 382.), egy későbbin a fej köré kulcsolódik (Tr. 176.). E megoldás mögött egy sebesült amazon képét sejthetnénk.

52 De valószínűbb feltételezés, hogy Runge saját készlettárából merített pátosz-formulát. Ezt Osszián-rajzai közül a Fingal címűről (1804/05, Tr. 330, 334.) ismerjük, ahol a nőalak a felkelés hírnöke. (Karja lándzsát fog át, amelynek hegye csillagban végződik.) Ez a felhívó gesztus röviddel ezután a Hülsenbeck gyerekek egyikén jelenik meg. A mozdulat, ahogyan a kis August a magasba emeli ostorát, Runge elhatározását testesíti meg, amellyel az előbb idézett levelet zárja: „Gyermekké kell válnunk, ha a legjobbat szeretnénk elérni." Ez a megújulási vágy hamarosan Aurora/Venus/Mária személyében találja meg fényt árasztó szószólóját. Hanna Hohl már korábban felhívta a figyelmet a keresztény és az antik gondolatkincs neoplatonikus összeolvadására, és lehetséges forrásként Kosegartent jelölte meg: „Amiképpen Aurora kettős ajándékot, fényt és életet hoz, úgy e hagyománynak megfelelően Venus is kettős természetű - amint Kosegarten Über die wesentliche Schönheit (A lényegi szépségről, 1785-90) című írásában kifejtette. O Venus Anadyomené és Venus Urania, a földi és az égi szerelem, az anyag nemzőereje és a szellem tiszta értelme."

55 Rungénak sikerült festményében egységbe olvasztania ezt a két síkot. A Reggel rézkarcváltozatában hiába keressük a fényt hozó figurát: Runge a kompozíció tetőpontján álló „hajnalcsillagában rejtette el: „Venus a bibe, vagyis a fény középpontja, és ennek én szándékosan csillag alakot adtam, nem mást" - írta 1803. január 3-án Dánielnek (I, 31). Később, a Reggel megfestett változatában Venus emberi alakot ölt, de a szépiával készült előrajzolásban a csillag még felismerhető, most mértaniasítva sugárzik ki az egész kompozícióra. Másként szólva: a fény istennőjének öle a fény forrása, ahonnan a vonalzóval meghúzott sugarak kiindulnak - a csillag és Venus fedésbe került egymással. Ily módon Aurora/Venus/Mária vulvája egy kör középpontját alkotja, amelynek bázisa a fekvő gyermek, csúcspontja pedig a fényliliom. A kör