Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)
Tanulmányok / Studies - Werner Hofmann: Venus ég és föld között / Venus between Heaven and Earth
a szabadban) címmel vált híressé. Annak a 2783 festménynek egyike volt, amelyek a beküldött 5000 munka közül nem tetszettek az 1863-as Salon bírálóbizottságának. Ez a tényállás késztette III. Napóleont arra, hogy a visszautasítottaknak alternatív nyilvánosságot kínáljon fel, a Salon des Refusés-x (a Visszautasítottak szalonját). A látogatók reakciója a felháborodás és a notórius tréfacsinálók viccelődésének szélsőségei között mozgott. Az uralkodó, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy előző liberális gesztusától elhatárolja magát, a hivatalos Salonból megvásárolta Cabanel Venus születése című festményét, a Venus Coelestis akaratlan paródiáját. Manet ülő aktja viszont a Venus Vulgaris hagyományába tartozik. A kompozíció különféle ösztönzések feldolgozásának eredménye. 2 " A spontán indítékot egy vasárnap délután kínálta, amikor Manet Argenteuil mellett fürdőző nőket figyelt meg a Szajnánál, gondolatban levetkőztette őket, és kedvet kapott egy akt megfestéséhez. Ezután Giorgione Louvre-beli Koncert a szabadban című képét tanulmányozta, végül pedig Raffaello Paris ítéletéhez fordult kölcsönért, amelyet Marcantonio Raimondi metszetéből ismert meg. Ezek a mintaképek elég előkelőek ahhoz gondolhatnánk -, hogy megnemesítsék az intim együttlétet. Ezzel szemben éppen a parafrazeálás adott alapot a festő bírálásához, mert két támadási felületet is kínált. A bírálók kegyeletsértésnek és ráadásul a festő ötletszegénysége megvallásának fogták fel Manet háttérbiztosítási törekvését, a reneszánsz példaképeket. A botránynak két oka volt, ezt a Giorgionéval és Raffaellóval történő összehasonlítás teszi világossá. Giorgione olyan elfogulatlanságot kölcsönzött a két nő mezítelenségének, amely a természetes állapotukban létező lények sajátja. Ez abban mutatkozik meg, hogy nyilvánvalóan nem vetkőztek le - drapériákat látunk ugyan, de ruhadarabokat nem. Manet viszont nem hagy kétséget afelől, hogy aktja levetette a ruháját és a fehérneműjét. A nő nemcsak levetkőzött, hanem ránk szegezett tekintetével célzatosan hasznot is húz a szituációból, vagyis minden egyes szemlélő rendelkezésére bocsátja magát. 21 Manet a Raimondi-metszetből vette át ezt a tekintetet, de feltöltötte, vagyis kihívó közvetlenséget és pőre egyértelműséget kölcsönzött neki. Ezekhez az ingerlő tényezőkhöz jött még a formai elemek prózai érdessége, ami szükségszerűen elidegenítette a közönséget. Gabanel ezzel szemben nem kínált semmiféle ellenállást kiváltó, összeegyeztethetetlen látnivalót. Sőt, inkább mindent megtett azért, hogy simulékony ágybéli partnerként ajánlja fel Venusát. Ez a „habból született" a közönségkedvencek válfajához tartozik, akiknek Proudhon, a filozófus néhány szarkasztikus megjegyzést szánt. Barátja, Courbet személyét állította szembe velük, aki mint közönségbosszantó sok tápot adott a szóbeszédnek már Manet előtt is, és vele azonos időben is: „Az 1863-as Salon-tárlaton, amelyet csak egyetlen alkalommal és igen sietősen látogathattam meg, a nagy teremben a díszhelyen egy mezítelen nőalak volt látható, fekve, hátulnézetben; feltételeztem, hogy egy Venus Kallipygosról van szó. Jóllehet vállait, hajlékony derekát, telt fenekét mutatta meg, ez a Venus a szemlélő felé fordította a fejét. Kék és huncut szem, akárcsak Ámoré, kihívó arckifejezés, buja mosoly tekintett ránk; mintha azt mondaná, amit a körúti utcalányok szoktak: Akarsz velem jönni?" 22 Hogyan ítélte volna meg Proudhon azt a csalogató pillantást, amelyet Jacob van Loo ágyba készülődő aktja vet a kép nézőjére? A Coucher à l'italienne (Musée des Beaux-Arts, Lyon) nőalakjának talán megítélte volna azt az ártatlanságot, amit a Salon Venus Kokott\áná\ hiányolt. A Salon és az avantgárd konfliktusában az Égi és földi szerelem közötti kifinomult neoplatonikus dialógus kibékíthetetlen ellentétbe csap át. A ruhátlan és a felöltözött Venust egyaránt megfosztják ártatlanságától. Hogy ez miként történt, azt Courbet két képe szemlélteti, amelyek bár tízévnyi különbséggel készültek, mégis egyfajta diptychont alkotnak. (9-10. kép) 9. Gustave Courbet: Szajna-parti kisasszonyok {Young Ladies by the Seine), 1856-1857. Musée d'Orsay, Paris A Szajna parti kisasszonyok (1856/57) két szereplőjét mindjárt megszólták, hogy ügyfeleket igyekeznek szerezni. Nem Proudhon volt az egyetlen kritikus, aki a második császárság erkölcsi züllöttségének megtestesülését látta a nőalakokban. A hasonlatok, amelyekkel stigmatizálta őket - vámpír, démon, Kirké -, Baudelaire verseinek pátoszához közelítenek. 2 ' Ami a benne lakozó filozófust és filisztert eltaszította Venus ezen másaitól, nevezetesen az „ördögi csáberő", az egyszersmind vonzotta is: „A pázsiton hever [írja a képből kitekintő nőről], lángoló keblét a földhöz szorítja, félig nyitott szeme szerelmi álmot álmodik..." 10. Gustave Courbet: Álom (Sleep), 1866. Musée d'Orsay, Paris A megvásárolható, a férfira várakozó Erósra válaszolt 1866-ban a leszbikus szerelmespár, amely máig az Alom címet viseli. Courbet egy Párizsban élő gazdag keleti megbízó, Khalil-Bey számára festette, akinek ekkor már birtokában volt Ingres Török fürdő című képe (1862). A két
