Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Tanulmányok / Studies - Kinses Károly: Egy kis akt-tipológia / A Sort of Nude Typology

születtek, s mindaddig valóban fotóművészeti értékeknek számítottak, amíg segítették megteremteni a lassan polgárjogot nyerő új művészet önálló formanyelvét, kifejezőeszközeinek tárát. De az úttörők, a mesterek mögött törvényszerűen felsorakozott a közepes tehetségű epigonok hada, s a rengeteg ismétlődő beállítás, az azonos motívumok lassan lejáratták a stílust. Mára már leginkább csak cél és tartalom nélküli ismétlődésekkel találkozunk e műfajban. A művészi aktra való hivatkozással (emlékeznek még a hölgy és a póniló esetére?) a kezdetektől máig számtalan visszaélés, önigazolásra, a dolog elfogadtatására irányuló kísérlet történt, így devalválva fokról fokra a művészi aktot. A művészi aktok lejáratásában a legmesszebbre az ún. aktallegóriák mentek. A múlt század vége felé tűntek fel a mesterkélt beállítású, édeskés, hamis, ugyanakkor a mai szemlélő számára nem kevés bájt, esetlen humort felmutató képek, melyek általában a természetből vagy a mitológiából merítették témáikat. A tél-tavasz-nyár-ősz allegóriái, Léda a hattyúval (4. kép), Európa elrablása és más idétlen címeket viselő képek címüket, témaválasztásukat már ekkor is - bevallatlanul - arra használták, hogy a meztelenség ábrázolásának tényét elfedjék, magukat művésznek és nem a meztelen női testeket kedvelő embernek láttassák. Pedig ez a kettő korántsem zárja ki egymást, vállalható akár nyíltan is. Később, de még mindig a századforduló környékén, ennek már olyan vadhajtásai is lettek, mint a Prométheusként sziklához láncolt női akt, a meztelenül utcát söprő nők, a műteremben műlepkét hajszoló pucér nő vagy az elvont fogalmakat (gyász, szorongás, öröm stb.) szimbolizálni kívánó aktok. Egyértelművé válhatott minden felelősen gondolkodó alkotó számára, hogy a művészi akt ebbe az irányba többet egy lépést sem tehet, valami újat kell kitalálni. Azt pedig, ami van, mindenestől oda kell hagyni a szolgáltatói aktnak, azért, hogy az továbbfejlesztve, minden addigit felülmúló példányszámban és variációkban kialakítsa a pikáns, erotikus levelezőlapok kultuszát. Az 1900-as évek elején a műkedvelők mozgalmaival együtt alakulva, azokat segítve, illetve azok által szervezve, sokasodtak a kiállítások, pályázatok, előadások is, ahol a kor diktálta, elvárta, eltűrte stílusban készült aktok társadalmi legitimációt is kaptak, ezzel pozitív visszajelzéseket szerezve a fotográfiai akt műfajának is. 4. „Pikáns" képeslap. Léda és a hattyú („Piquant" Postcard Leda and the Swan) 1905. Magántulajdon (Private Collection) báró Purcell Béla. Kik fényképeztek ebben az időben aktokat? A haladóbb szellemű mesterek, hivatásos fényképészek, mint Pécsi József, Angelo, Székely Aladár, Rónai Dénes, Szöllősy Kálmán, Sommer József, Szakái Géza, Demeter Károly, Werner Irén, Máté Olga, Beck Mimi... és a fotóklubokba tömörült, amúgy komoly társadalmi pozíciókat betöltő emberek, mint Kiss Zoltán takarékpénztári tisztviselő, Denkstein Jenő, dr Rehák Tibor törvényszéki bíró, Feledy Dezső részvénytársasági igazgatóhelyettes, Tomcsányi Béla mérnök, Magyar-Rosenberg Emil, És még nagyon sokan mások. Ennek a nagyon kilúgozott, erotikamentessé tett, igazán művészi aktfotónak sem volt könnyű dolga a hivatalossággal. Rendőri attak a művészi fotográfia ellen, adta hírül a magyar fényképezés egyik nívós szaklapja. „Az erkölcsvédelmi rendelet végrehajtásának tapintatlan, durva és oktalan attakszerűsége érzékenyen érinti a fényképészhivatást, egyetemes gazdasági érdekein felül erkölcsi szempontból is érdemtelenül érte. A fényképészek - többnyire a Belváros területén lévő - kirakatainak rendőri felügyelet alá helyezése azt sugallja, hogy korai még az aktfotográfia művészetének létjogosultságáról beszélni. Hiszen egyelőre még ott tartunk, hogy a Magyar Királyi Operaház első balettművésznőjét is meg kell védenünk, akinek egyik szerepéről készült fényképe ellen az erkölcsvédelmi rendelet nevében kifogást emelt a rendőrség közege. Nem szívesen, de az ügy érdekében a művelt nyugati országokra kell hivatkoznunk, ahol a művészi aktfotográfia az utóbbi időben olyan magas színvonalat ért el, hogy előkelő úri családok hölgytagjai készíttetnek aktjukról fotográfiát. Korántsem akarjuk ezzel azt mondani, hogy a testkultusznak ez a kétségkívül kissé messzemenő változata okvetlenül szükséges volna.'"" Pikáns levelezőlapok 1 890-1 935 körül Állapodjunk meg újfent, mit értünk a címben jelzett fogalom alatt. A pikáns levelezőlap olyan, postai úton, akár boríték nélkül is továbbítható, megszabott méretű (abban az időben 140 x 190 mm), hátoldalán nyomtatott kartonlap, melyen az illusztráció esetünkben valamely ruhátlan vagy lengén öltözött személy. (5. kép) Fotográfiai úton készült, s azt hasonló sokszorosítási eljárással, nagy példányszámban, gyakorlatilag mindenki számára elérhető áron, különösebb korlátozás nélkül megvásárolhatóan terjesztették. Erre a tisztázásra azért volt szükség, hogy kizárjuk segítségével a továbbiakban azokat a - közvélemény által képes levelezőlapként kezelt - szintén standard levlap méretűre nagyított, esetleg még hátoldalán nyomdailag csíkozott aktfotográfiákat, melyek a fenti definíció többi kritériumának nem feleltek meg, s ne is értsük őket pusztán méretük okán a levelezőlapok körébe. Azért fontos ez a megkülönböztetés, mert szeretném a későbbiekben bizo-