Hajdu István: Gedő Ilka (1921–1985) festőművész kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/3)
keresni vagy adni segítségével), s ezeket, eme két, gyökerében és céljában mégiscsak eltérő stiláris síkot foglalja keretbe és szövi át meg át egy furcsa, kedvesen anakronisztikus, individuál-mitologikus language, melynek révén minden szó, minden mondat (talán a festmények is?) intim, személyes képpé és illékony, magában álló és önmagára irányuló gesztussá válik. A festmények láttán a nézőnek tehát az a benyomása támadhat, hogy Gedő Ilka valóban több képet helyezett egymásra; hiszen kép (olykor kép-töredékek özöne) fedi vagy oltja ki egymást a végeredményt tekintve egyetlen kép terében. Képek simulnak, vonódnak képekre, s ami ebben az esetben igen fontos: a néző nem a kép a képben jelenségének évszázadok óta jól ismert „eljárásával" találkozik. Éppen ellenkezőleg, a festmények a térszemléleti teó- Puscsínói konyhaablak It., 1976 lkat 91.) riákkal, s az azokból fakadó, egyszersmind azokat illusztráló optikai illúziókeltéssel szemben a sík felületek egymásra rakodásából kibontakoztatható történet illúzióját jelenítik meg. Gedő Ilka festményein a síkok optikai-fizikai értelemben nem utalnak egymásra. Nem teret képeznek és értelmezik azt - mint például a klasszikus konstruktivizmus esetében az egymást takaró színes síkok -, hanem az időt képezik meg és vetítik az emlékezetbe oda-vissza. Következésképpen a müvek valaha élő, az egymásra rétegződésben kihunyt, majd újra élő és a kép befejezésének pillanatában ismét kialudt képi szituációk halmazaiként is felfoghatók, s ha igen, úgy felmerülhet a kérdés: témájukon és motívumaikon túl nem a festészetet ábrázolják-e, vagyis, ad absurdum, nem önmagukra hivatkozó állítások-e vajon ? Miután azonban Gedő Ilka motívumait vagy témáit többnyire nagyon erősen, raj zosan-grafikusan, karakteresen fogalmazta meg, a festmények sohasem válnak egészen peinture conceptuelle-é 2 . Inkább azt a gazdag helyzetet vizualizálják, amit Max Scheler az „Én-ben való egymásban /éf'-nek 3 nevez,
