Bardoly István szerk.: Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/5)

Előszó (Markója Csilla)

egyfelől, másfelől utolérni, megmutatni és átváltoztatni az erőt - ezek voltak Mednyánszky egyedülálló kísérletének tárgyai. Alanyai pedig azok a figurák, akiket maga Mednyánszky nevezett összefoglalóan „csavargóknak", holott akadt köztük jóravaló, tisztességes munkásember, erőtől duzzadó nyílt tekintetű parasztlegény éppúgy, mint a párizsi kültelkek zsákos rongyszedője vagy sötétben ólálkodó rablógyilkos. Azonban ezek a figurák csak éppannyira vétettek a realitások, mint a képi vagy irodalmi hagyományok világából. Éppúgy melléfog az, aki borzongva dicsőíti Mednyánszky „alászállását" a nyomorultak közé, vagy egyoldalúan Mednyánszky szociális érzékenységére fekteti a hangsúlyt, mint az, aki „megrendezett koldusi világot" emleget, mint a festőkortárs EgryJózsef (Egry breviárium. Veszprém, 1973. 102.). Az „alászállás" a társadalom bugyraiba Mednyánszky idejében éppúgy divatozott, mint a szecessziós kivonulás egyéb formái. A párizsi külső bulvárok egzotikus faunáját, a „nagy és kis ragadozókat" nem csupán Mednyánszky figyelte mintegy nagyítóüvegen át egy természet- és lélekbúvár szenvedélyes kíváncsiságával. Egész ikonográfiái hagyomány épült a „mélyvilágok" pittoreszk figuráinak felfedezésére és típologizálására. A rongyszedők, csavargók, utcai Szókratészek és Diogenészek világa adva volt. Mednyánszky legnagyobb érdeme, hogy ahogyan a barbizoni vagy bécsi poétikus tájképek kliséit, úgy a koldus-filozófus képi toposzait vagy a szegényember-festészet szüzséit is meg tudta tölteni új tartalommal. Igazi átváltoztatóművész volt, nagy alkimista, akinek kezén minden már holtnak tűnő anyag, ahogy Marno Mednyánszkyról írott versében tovább olvashatjuk, „megtelt nappal." Mindeközben olyannak érezte magát az ő kedves Bálint „fia" színe előtt, mint aki nem is él igazán: „25-30 év előtt kezdett rajtam erőt venni a kétely, a gond, a sok önalkotta rémlátás, csak ha veled voltam, vagy reád gondoltam oszlottak el ezen szomorú lázálmok. Egy tekintet jóságos szemedből józanná és derültté tudott tenni napokra. Lelked nagy tisztasága, szíved váratlan jósága minden kóros, félszeg gondolatot, érzést eloszlatott. Nagy jótevőm voltál anélkül, hogy azt tudtad volna. " (1912. február 17.) Az „önalkotta rémlátások", depressziós, melankolikus időszakok kísérte önérzete egybevágott egy társadalmi réteg közérzetével, mélyen azonosult azzal, amit talán részben ő is adott az egyik „lekötözött fiatal óriás", első monográfusa, Malonyay Dezső szájába: „...a mi modern, hősies erőfeszítésekben ágaskodó gyöngékkel teli korunk! Dekadens íróink mily szeretettel babrálnak a férfias erő jellemzésével, s az erős után való epekedésükben eljutnak, nem az erőhöz, de a brutalitásba; ott ténferegnek a szociális kérdések hánytorgatásával a munkásosztályokban, keresve ösztönszerűleg a nyers, az ép, az egészséges erőt. [...] Másrészt, csakúgy izgatja, érdekli a modern írót, valamint a modern festőt az, ami beteges, ami gyönge, gyönge a klinikai kuriozitásig. [...] A Mednyánszky-félék, rajongásukban az erő iránt, persze szívesebben követték például Nietzschét, mint a Názáreti meghamisítóit.f...] De azért, ha teljes elfogulatlansággal akarunk ítélni, ki kell mondanunk, hogy Mednyánszky művészetén is rajta van a legmodernebb művészet szignatúrája. Megtaláljuk oeuvre-jében a hódolatot, a rajongást az egészséges, de inkább pittoreszk külsőségeiben ábrázolt bestia iránt — s megtaláljuk