Bardoly István szerk.: Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/5)

Mednyánszky László feljegyzései, 1877-1918

De a külső életet illetőleg sem veszett egészen kárba az idő, mert a benső öntudat felébredése kedvezően hat minden szellemi produkcióra. Mostani itdétem célja te vagy édes, drágám és a művészi produkció, amelyet itt magamban, legbelsőbb énemben, elő akarok készíteni. A külső befolyásokat lehetőleg távol tartva. Édes, jó drágaságom, fiam, tiszta, jó lélek, Bálintkam. Mikor te eltűntél közölünk és elhagytad ezt a földi életet, megszűnt az én földi életem is, még a régi szokás köt a külső élethez, de ez mind úgy hervad, mint a gyökerétől megfosztott virág. Mozgok a külső életben, de úgy érzem, hogy ennek nincs semmi értelme. Kezdek majd inkább élni bensőm legmélyében, mert reménylem, hogy ott jobban megtalálhatlak édes jóság. Nélküled nem akarok és nem tudok élni. Hálát adok a Mindenhatónak, hogy veled összehozott. Szeretem, áldom azon órát, amelyben először láttalak édes, jó, drága fiam, lelkem. Szeretem azt a várost, azt a vidéket, amely látott születni és gyarapodni, élni, azt a gyönyörű vidéket, azt a darab földet, mely most őriz és eltakar. Oh, mért nem tarthatott tovább földi álmunk, oly szép volt, talán még közelebb jöttek volna szíveink egymáshoz. De így volt rendelve, bele kell nyugodni, talán még közelebb juthatok hozzád ezután, te drága, tiszta, jó lélek, talán szolgálhatlak jobban, talán még tökéletesebben leszek a tied édes jóság, ezentúl. Közeledik a gyászos perc, amelyben te elhagytál minket édes. Vasárnap délután 2 Vi órakor, óh te mindenem, engedd, hogy mindig ez órában járuljak hozzád, hogy mindig hallhassam azon hangot tisztán, amely hív át a másik életbe és int, hogy késni többé nem szabad, mert a földi élet csak romlást hozhat lelkemre. Szolgád akarok lenni testileg itt a földön, lelkileg ott, ahol téged szolgálhatlak ama tiszta légkörben, ahol a te hazád van. Óh Istenem, már Vi 3, mily borzasztó pillanatok voltak ezek, már ilyenkor el voltam hagyatva, minden életörömtől megfosztva te édes, drága, jó fiam már nem voltál köztünk, tiszta szép lelked már elhagyta volt a földet és a sötétedő szobát is, amelyben mi sirattunk elárvult lélekkel. Hozzáfogtak, hogy utolsó földi utadra felöltöztessenek, én kimentem bódult, feldúlt lélekkel vagy inkább úgy, mint akiből érzést és lelket kivettek volna. Gyönyörű téli alkony volt, zord, de fönséges. Egész pompája a Dunában tükröződött, amelyen lassan, halkan zajlott a jég, itt-ott a part szélét súrolva. Atyádhoz mentem, megmondtam neki, hogy te minket elhagytál, azután lementem a Duna-partra, ott ember nemigen járt és mentem felfelé, magam sem tudtam hová, magam sem tudtam hogy miért, tán közelebb éreztem magamat hozzád ama tiszta, hideg levegőben az alatt a véghetetlen valami alatt, amit égboltnak nevezünk. Tudja az ég mi húzott, mi kergetett, utánad akartam menni, de még nehéz voltam a földi salaktól s így nem követhettelek. Elmentem a szérűskert mellett majdnem a Bükiig, azután vissza a Felsővárosig

446 és balra az országúton keresztül ama mély útig, ahol évek előtt találkoztam veled és Erzsivel, mikor gallyakkal megrakva jöttetek az erdőből. Nagy volt a hó, most azután a temetőhöz mentem és onnan ismét Vácra. Azután elmentem az Atyushoz, ott ültünk azon szobában, amelyhez annyi boldog óra emléke fűz. Azon szobába, melyet jelenléted bevilágított és reám nézve paradicsommá változtatott. Vác É-i része