Buzási Enikő szerk.: Európa fejedelmi udvaraiban, Mányoki Ádám, Egy arcképfestő-pálya szereplői és helyszínei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/1)

Buzási Enikő: MÁNYOKI ÁDÁM (1673-1757) Egy monográfia tanulságai

le. Mivel sem a régi birtokok visszaszerzése, sem újak elnyerése nem járt sikerrel, 1731 tavaszán végleg visszatért német földre. Az időközben elvesztett udvari festői állást hosszas kérvényezés után csak 1736-ban kapta vissza, ekkor már az új uralkodótól, III. Ágosttól, eközben ismét Lipcsében dolgozott. Udvari festői fizetése folyósítását 1749-ben beszüntették, de csak 1753-ban nyugdíjazták. Drezdában halt meg 1757. augusztus 6-án 85 éves korában, és a drezdai Johannis Friedhofban temették el. Egy monográfia rendszerint a tanulóéveket és a korai műveket általában befolyásoló mester-tanítvány kapcsolat tisztázásával indul. Többnyire megjelölhető egy műhely vagy mester a pálya kezdetén, mint művészi kiindulópont, és alapja a kezdeti hatásokra vonatkozó elemzéseknek. Mányoki tanulóideje e tekintetben rendhagyó, s esetében ilyen elemzés nem végezhető el, legalábbis nem a megszokott módon. Pályakezdésére vonatkozóan is gyakorlatilag egyetlen forrás áll rendelkezésre: a festő késői barátjának, s művei legfontosabb gyűjtőjének, Christian Ludwig Hagedornnak, a drezdai Művészeti Akadémia és Királyi Galéria későbbi igazgatójának Mányokiról szóló rövid életrajza.

7 Innen tudjuk, hogy első mestere a hamburgi Andreas Scheits volt, aki mellett csupán négy hónapot töltött, s akitől „az ecset kezelését és a festékek alkalmazását" tanulta, de ugyanitt esik szó arról is, hogy lényegében a salzdahlumi gyűjtemény képeit másolva szerzett festői tapasztalatokat, „saját természetes adottságának és odaadó megfigyeléseinek köszönhetően". Anton Ulrich braunschweig-wolfenbütteli herceg akkoriban „német Versailles"-ként emlegetett salzdahlumi kastélyának képtára meghatározó szerepet játszott Mányoki művészi látásmódjának, stílusának alakulásában. A herceg gyűjtői ízlésének megfelelően a képtár a 17. századi holland festészet német területen akkoriban legjelentősebb gyűjteménye volt, de egyúttal a kortárs francia portréfestés nagyjainak, Hyacinthe Rigaud-nak és Nicolas Largilliére-nek is több munkáját őrizte.

8 Ha Mányoki tanulmányaihoz műhelyt és festői iskolát keresünk, azt itt, Anton-Ulrich herceg képtárában találjuk meg. Festészetének mindvégig megfigyelhető stiláris és technikai jellemzői az itt töltött időszak eredményei, s elsősorban a másolás során szerzett tapasztalatokból származnak, úgy mint a Rembrandt utáni holland polgári arcképfestésre jellemző ún. „finomfestés" elsajátítása, valamint az, amelyik elsősorban képeinek kompozíciójában, szerkesztésében érhető tetten, a francia udvari portré könnyed eleganciájának követése. S nemcsak arról van szó, hogy meghatározó mester híján a Salzdahlumban megismert festők és műveik nyújtottak számára követendő mintát, de arról is, hogy a másolással szerzett készségek befogadóvá tették a különböző iskolák szemléletmódja és azok alkalmazása, a többféle festői megoldás váltakozó használata iránt, ami későbbi időszakára is jellemző maradt. Emellett mindvégig tapasztalható igénye a formálás rajzi alaposságára, és hajlama a részletekbe való belefeledkezésre szintén félreismerhetetlenül őrzi eredetét, a holland polgári arckép meghitt formáit és megoldásait. Példa rá első szignált, datált műve, Michael Bertold de Gileno miniatűr arcképe, amely 1702-ben már a festő működésének következő helyszínén, Hamburgban készült (5. kat. szám). Lázár monográfiája Mányoki tanulóidejét épp olyan kevéssé dolgozza fel, mint két jelentősebb korai munkaperiódusát, azt a két berlini tartózkodást, melyek közül az első 1703-tól 1707-ig, Magyarországra jöveteléig terjed, a második pedig 1711-re tehető. Mányokit 1703-ban feltehetően a porosz főváros akkoriban meginduló rezidenciális kiépítése, a művészeti tevékenység fokozódó intenzitása, valamint a képzett mesterek iránti igény növekedése vonzotta Berlinbe.

9 Itt került első ízben az udvari élet és környezet közelébe, és itt kapta első jelentős megbízását a trónörököstől, Frigyes Vilmostól, aki Hagedorn szerint a festőnél tett személyes látogatása során ezrede tisztjeinek portréit rendelte meg nála. A sokáig művekkel nem társított adat a Berlin közelében lévő Schloß Königs Wusterhausenben kiállított tisztigaléria egy részével hozható összefüggésbe, amely a 6. gyalogsági ezred, a mindenkori trónörökös testőrezredének tisztjeit ábrázolja (13, 14. kat. számok). Az ezredben 88 tiszt teljesített szolgálatot,

10 így a teljes arcképgaléria eredetileg ennyi portrét tartalmazhatott, amiből 1820ban már csak 79 képre van adat. A tisztigaléria ma ismert 55 darabjából 40 kép származik Mányokitól (egyikük német magántulajdonban van), egy további művéről pedig csak irodalomból tudunk. A sorozat, amelyhez Mányoki a képek kronológiájából jól megállapíthatóan 1706-ban kezdett hozzá, feltehetően egy-másfél évig készült, minden bizonnyal 1707 késő nyaráig, Mányoki Magyarországra jöveteléig. Az utolsó időre datálható képeken ugyanis a befejezetlenség, az idegen kéz nyomai fedezhetők fel. A sorozat korai darabjainak színkezelésében, kissé száraz karakterében a berlini udvari portréfestést akkoriban több csatornán át befolyásoló angol portréstílusnak, elsősorban Gottfried Kneller műveinek hatása ismerhető fel, míg a későbbiek már több rokonságot árulnak el a berlini kortársak, elsősorban a magyar származású Michael Schröck, valamint Sámuel Theodor Gericke munkáival. A berlini akadémia professzorának, Gerickének festői befolyása - eléggé meghatározóan - a képek mintegy harmadánál érezhető. A sorozat színben, részletkezelésben és formai igényességben jelentős különbségeket mutat, feltehetően a munka időben elkülönülő fázisai okán, tekintve, hogy a portrék modell utáni kivitelezésére nyilván csak olyankor volt mód, amikor a tisztek szálláshelyükön állomásoztak. A folyamatos munkát biztosító sorozat s a vélhető megbecsülés ellenére Mányoki valószínűleg nem számíthatott alkalmazásra a porosz udvarban. A jelentősebb német hercegi udvarok ugyanis ekkoriban francia származásű vagy tanultságú festőt igyekeztek foglalkoz-