Buzási Enikő szerk.: Európa fejedelmi udvaraiban, Mányoki Ádám, Egy arcképfestő-pálya szereplői és helyszínei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/1)

Buzási Enikő: MÁNYOKI ÁDÁM (1673-1757) Egy monográfia tanulságai

Buzási Enikő MÁNYOKI ÁDÁM (1673-1757) Egy monográfia tanulságai* Mányoki Ádámot a magyar művészettörténet-írás a 18. század legjelentősebb hazai mesterei közé sorolja, jóllehet csupán két rövid periódusban, néhány évig dolgozott Magyarországon. A megkülönböztetett figyelem egyik oka műveinek a portréfestés magyarországi átlagából messze kiemelkedő kvalitása, a másik pedig az, hogy pályája, ellentétben a hozzá hasonlóan külföldre jutott magyar kortársakéval (mint az Angliában letelepedett Bogdány Jakab vagy Stranover Tóbiás), igen sok ponton kapcsolódik a hazai történelem akkori eseményeihez. Azok a művei pedig, amelyeket magyar megbízói számára készített, a műfaj magyarországi történetének szerves részét alkotják. Mányoki neve a hazai köztudatban ma is II. Rákóczi Ferenc személyével és udvarával fonódik össze, pedig pályájának ez az állomása idehaza csak a 19. század végén vált ismertté. Annak ellenére, hogy a festő német és francia szerzőktől származó életrajzai a 18. század közepétől megemlítik szolgálatát Rákóczi udvarában, ez az adat nem szerepel első hazai irodalmában, Korabinszky János 1786-ban Pozsonyban megjelent honismereti lexikonában. De nem tud Mányokival kapcsolatos levelei szerint életének erről a mozzanatáról maga Kazinczy sem, aki pedig közeli barátságban állt a festőt személyesen is ismerő Ráday Gedeonnal, Ráday Pálnak, Rákóczi diplomatájának a fiával.

1 A festőt lényegében a historizmus korának hazai történettudománya „fedezte fel", a működése iránti figyelem pedig hosszú ideig a 19. század utolsó évtizedeinek Rákóczi-kutatásával, valamint a kuruc kor iránti érdeklődéssel fonódott össze.

2 Munkái a századforduló éveiben rendezett történeti és műgyűjteményi kiállításokon jelentek meg először - mint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben festett arcképe, Podmaniczky János, valamint Ráday Pál és felesége ábrázolásai -, műveinek nemzetközi fellépésére pedig az 1914-ben megrendezett darmstadti nemzetközi barokk kiállítás adott alkalmat.

3 Több jelentős alkotása ekkor jutott a szakma tudomására, és ekkor szerepelt először nyilvános tárlaton - még a szász uralkodó gyűjteményéből - II. Rákóczi Ferenc 1712-ben festett arcképe. A festmény 1925ben a hazai kulturális élet ünneplésétől kísérve Nemes Marcell ajándékaként jutott magyar közgyűjteménybe. Hazakerülése egyűttal jelképes kezdete is a Mányokiéletmű akkori igények szerinti tudományos feldolgozásának, minthogy Nemes Marcell az ajándékozással egy időben alapítványt hozott létre műveinek felkutatására és életrajzának megírására. Ennek eredménye Lázár Béla monográfiája, amely 1933-ban jelent meg, s amely az életrajzi adatok, valamint források (részbeni) áttekintése mellett első alkalommal vette számba a festő munkáit, számos érdemtelenül oda sorolt vagy azóta más festő alkotásának bizonyult művel együtt.

4 A következő évtizedek kutatása - több forrásközléssel - elsősorban Mánvoki magyarországi működési periódusaira irányult: a Rákóczi szolgálatában eltöltött évekre, a gdanski emigráció fejedelem melletti hónapjaira, valamint a festő második magyarországi tartózkodásának idejére, amelyről a leghitelesebb képet ma is Mányokinak pártfogójával, Ráday Pállal folytatott levelezéséből kaphatjuk.

5 Fontos állomást jelentett a ténvek feltárása és sommázata közepette a Szépművészeti Múzeum 1957-ben megrendezett Mányoki-emlékkiállítása, amely a magyar gyűjteményekben fellelhető műveket a kortársak, Kupezky és Bogdány munkáival, valamint a varsói Nemzeti Múzeum néhány darabjával egészítette ki.

6 A Mányoki-életmű, amely szinte teljes egészében a német udvari portréfestés körébe tartozik, jelentős részét tekintve ma is külföldön, elsősorban német területen, a festő működésének egykori helyszínein található. Ennek magyarázata maga az életrajz, s a nem szokványos életpálya időről időre változó állomásai. Mányoki 1673-ban református lelkészcsaládban született, s 12 évesen került nevelőszülőkhöz Hannover környékére, a braunschweig-lüneburgi hercegségben fekvő Cellébe. Rövid ideig tartó lüneburgi, majd hamburgi működés után 1703-ban Berlinbe telepedett át, ahol a trónörököstől, Frigyes Vilmostól kapott megbízásokat. 1707-ben Rákóczi feleségének hívására jött első ízben Magyarországra, és 1712-ig udvari festőként Rákóczi szolgálatában állt, 1709-ig a fejedelmi udvarban, később pedig külföldön - Berlinben, Hollandiában - teljesítve a fejedelem megbízásait. Franciaországi emigrációja előtt Rákóczi II. („Erős") Ágost lengyel király és szász választófejedelem figyelmébe ajánlotta a festőt, aki ettől kezdve Varsóban és Drezdában, alkalmanként pedig Berlinben és Dessauban végezte az uralkodó által rábízott feladatokat. 1717-ben szász udvari festő lett, és Drezda mellett főként Lipcsében vállalt megbízásokat, elsősorban a város jómódú kereskedői részéről. Egy 1723-as rövid prágai és bécsi tartózkodás után - melynek során többek között VI. Károly lányait, a gyermek Mária Teréziát és Mária Annát örökítette meg - 1724-ben másodszor is Magyarországra jött azzal a szándékkal, hogy visszaszerzi családi birtokait, s végleg itthon telepszik