Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
A század közepe 89 Albert Ràfols-Casamada Dialógus. 1990 kezdődik a határozottan konceptuális fázis, amelyben aztán végül eljut az üresség mint totális tárgy teljességéhez." Az eltelt idő távlatából ma már kimondhatjuk, hogy Hernández Pijuan és Ràfols-Casamada a kortárs festészetnek azok a kulcsfigurái, akik az amerikai festészet szín- és térkezelési hagyományait ötvözték a mediterrán környezet sajátosságaival. Noha Hernández Pijuan a maga informalista korszakában azon kevesek közé tartozott, akik fehérrel és feketével, széles ecsetvonásokkal festettek, idővel munkái részletgazdagabbá váltak, de sajátos hangjára akkor talált rá, amikor egyre előrébb jutott a maga redukcionista útján. Pijuan a felület monokróm fokozataitól a minimalista festészethez érkezett el; olaj- és vízfestményein, valamint grafikai munkáin, a felületen halmozott ecsetvonásaival egyfajta síkszerűséget ért el. Minimalista festészete abban az időszakban jött létre, amikor a barcelonai Santjordi Képző- művészeti Főiskola professzorává nevezték ki. Kinevezése törést jelentett a klasszikus oktatás hagyományában. Ettől kezdve Hernández Pijuannak döntő hatása volt a fiatal festők nemzedékére, akik felfedezték a műben a megvalósítás folyamatát, a papír vagy az ecsetvonás impulzivitását. Amikor Pijuan művészete kimerítette az ecsetvonásokat halmozó monokróm kifejezés lehetőségeit, új sorozatot kezdett, amely új lehetőségeket nyitott számára, anélkül, hogy szakított volna korábbi munkásságával. Ez az alternatíva segített számára abban, hogy újra felfedezze a tárgynak és a természetnek azt a világát, amelyet noha tudatosan elveszített, műveiben mégis folyamatosan jelen volt.
