Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
70 Miró előtt Dali után az egyes műveket mindig egy nagyobb egészhez rendeli hozzá, amelyben a színek és struktúrák kapcsolatba lépnek egymással, s egyfajta trompe l'oeih alkotnak. Antoni Clavé munkamódszere az interdiszciplináris kutatás és kísérletezés szellemében olyan megközelítést nyitott számára, amely egyaránt termékenyítőleg hatott szobrászatára és színpadi tervezésére, illetve a design és a képzőművészetek terén. Clavé munkamódszerét saját bevallása szerint az jellemzi, hogy nem annyira ő akarja meghatározni a művet, mint inkább engedi magát elcsábítani a folytonos vizsgálódás heterodox folyamata által. Festői tevékenységét olyan szerzők elemezték és írták le, mint Pierre Seghers [Clavé, Edicions Poligrafa, Barcelona 1972) és Pierre Cabanne (Clavé, Edicions Poligrafa, Barcelona 1988), elsősorban személyesebb periódusaira összpontosítva figyelmüket. Király- és harcos-sorozatait, csendéleteit, szőnyegeit, El Grecónak ajánlott hommage-ait, papier froisséjeit és hangszereit, A Don Pablo, Retour du Japon, Vu à New York és későbbi Tableaux Jouets című képeit, valamint szobrait Lluis Permanyer tanulmányozta (Clavé Escultor, Edicions Poligrafa, Barcelona 1989). Clavé grafikai munkáit több nemzetközi díjjal tüntették ki, így az 1 956-os Velencei Biennálé díjával, vagy az 1958-as Tokiói Biennálé Kamukura-díjával. Retrospektív kiállításait hasonló siker fogadta. Technikai újításai olyan jelentősek voltak, hogy pusztán grafikai munkássága kivételes helyet biztosít számára a huszadik századi művészettörténetben, éppúgy, ahogyan Picasso vagy Miró metszetei is mérföldkövet jelentenek a grafikai technika történetében. Az európai akciófestészet avagy az „informalizmus" a katalán művészkörökben francia jelenségnek számított. Fautrier 1943-ban készítette a maga Otage sorozatát, Dubuffet 1944-ben állított ki először, René Drouin és Wols 1 945-ben készítették első vízfestményeiket; ám Tdpies csupán 1 950- ben nevezte el a mozgalmat „informális művészetnek". Ha ki akarjuk tapintani a francia irányzattal való közvetlen kortársi kapcsolatokat, azokra a katalán művészekre kell fordítanunk figyelmünket, akik különféle ösztöndíjakkal Párizsban tanultak, s akik később az akciófestők generációját alkották. Fontos lépés volt ebből a szempontból, amikor Michel Tapié 1954-ben Barcelonában megjelentette Esthétique du Devenir című munkáját, s amikor a rákövetkező évben az Art Autre kiállítás a madridi Sala Negrába, majd a barcelonai Sala Gasparba érkezett. Figyelembe véve Tápies korai kísérletezését, Tharrat „vászon-szennyezését" és Cuixart munkáit, a katalóniai akciófestészet kezdeteit valamikor 1 956-57 tájára tehetjük. A Salö d'Octubre (Októberi Szalon), amely 1 956-ban nyílt meg Barcelonában, előkészítője volt Ráfols Casamada, Curós, Vallès, Alcoi, Planell és Hernández Pijuan munkásságának, s a következő évben, 1 957-ben Madridban megalakult El Paso is ezt az utat folytatta tovább. Ebben az évtizedben nem volt szinte egyetlen festő sem, aki ne kísérletezett volna az anyag esztétikájával. A szín semlegessége és a felület sűrítése ezt az elvet emelte ki az absztrakt festészet alapelvei közül; az európai hagyomány ezt az irányzatot gyakran magával az absztrakt festészettel keveri össze, amelyet egyébként a nonfiguratív művészet kategóriáján belül helyez el. Ezek az évek az alkotás évei voltak, nem a festészet folyamata fölötti elméleti reflexióéi: a gyakorlat igazolását a festészet aktusa szolgáltatta. Antoni Tápies az akciófestészet jellegzetes alakja lett. Létrehozta ugyan a maga festészet-elméletét, amely révén megfogalmazta saját munkásságát, érdeklődését azonban az elméletalkotáson túl akkor is, alapvetően a festészet kötötte le. „Valamennyi nagy költemény zenéjét - írta Tápies - csak a csöndben hallhatjuk meg és fogad-
