Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
Gaudí tó I Tàpiesig 55 Miquel Villà ta Sínia. 1936 musával lépett túl a puszta ábrázoláson, s a cézanne-i hagyományt idéző formai egyszerűséggel képezte le a teret, valamint annak struktúráit és morfológiáját. Párizsi tartózkodása során megismerkedett a posztkubista hagyománnyal, míg színvilága inkább a fauve-okat idézte, Vlaminck intezíven vibráló színeit, vagy Soutine erőteljes festészetét. Tájképeinek modernsége a mindenfajta geográfián túllépő francia izmusok rokona. Joaquim Mirhez hasonlóan Villà sem érezte szükségét annak, hogy pusztán az absztrakció kedvéért túllépjen a tájképfestészeten. A Noucentisme hagyománya nagy hatással volt rá. Noha Párizsban a kifejezés olyan szabadságát élte meg, ami ismeretlen volt a két háború közötti Barcelonában, a Noucentisme mediterrán-kultusza szüntelenül jelen volt festészetében. Annak ellenére, hogy a tiszta, szintetikus formák és az expresszionizmus fontos összetevői voltak műveinek, színei mégis a Mediterráneum fényét tükrözik. Képein egy harmonikus, intenzív és napfényes természetet festett meg, a maga világítóan sárga és vörös színeivel. Ibizai jelenetei is emlékezetesek, ám a Pireneusokban létrehozott tájképei, a Manolo Hugué reliefjeire emlékeztető, durván formált hegyekkel és völgyekkel, istállókkal és nyájakkal szépen bizonyítják azt is, hogy a mediterrán-kultusz nem csupán a tengeri látképekben keresi témáját, hanem felfedezi Katalónia belső, szárazföldi területeit is. Miquel Villà munkái hűek maradtak a figurális ábrázoláshoz és erőteljes személyiségéhez, ami könnyen felismerhetővé teszi őket, a művész által kiválasztott téma, technika és színvilág révén, amely teljesen eltér a természetestől, mert még a természeti színeket is átalakította a maga ecsetkezelésével és árnyalataival.
