A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1958-1960

III. Magyar Plakátkiállítás

leginkább. Ebben az időben számos politikai plakátunk alig ütötte meg a rutinos grafikus-iparos egykaptafára készült tucat-grafikáinak színvonalát, s közülük nem egy teátrális, deklamatív pátoszával hosszú időre emlékezetes példája marad a rossz, hatástalan politikai plakátnak. A XX. kongresszus a magyar plakátművészet felszabadulás utáni történetében is egy új, kreatív folyamat megindulását tette lehetővé. Ennek a folvamatnak egy mozzanataként tekinthetjük az 1956-os és a most bemutatott magyar plakátkiállítást is. De már most elöljáróban megemlíthetjük, hogy ez a kiállítás sem óhajt forma, tartalom, stílus, felfogásmód, szemlélet dolgaiban végső, csalhatatlan szentenciákat kimondani, mint ahogy nem szándéka az sem, hogy plakátművészetünk valamennyi problémáját egy csapásra, csodaszerűen megoldja. 1948 — az első plakátkiállítás — óta ez a harmadik kiállítás megrendelő nélkül, s talán közeljárunk az igazsághoz, ha azt mondjuk : van ebben valami fonák. Fonák, hogy a plakát kiszakítja magát élete természetes környezetéből, a város, az utca, a tér színes, sodró áramú forgatagából s mintegy bekéredzkedik ide az előkelő kiállítás termeinek intim csendjébe, hogy aztán itt a falon, a csillogó üveg alá bújva — akárcsak valamiféle festmény — fogadjon bennünket. A szélhez, viharhoz, esőhöz edzett erdész hazája, élettevékenységének terepe a fák, madarak, berkek, rétek világa : az erdő. A plakáté az utca. Akkor hát miért, hogy grafikus művészeink odahagyva a munkás hétköznapok, művészi gyakorlatuk harci mezejét, soraikat rendezve, mintegy erőmutogató parádés díszszemlére sorakoznak fel, itt a Nemzeti Szalonban ? De meg azon is eszmélkedhetnénk, hogy egy olyan alkotást, amelyet a művész temperával fest meg, szénnel, tussal vagy egyébbel megrajzol, nevezhetünk-e plakátnak — 4