A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1937-1938

Szepesi művészek a XIX-XX. században. A Szepesi Szövetség képzőművészeti kiállítása

szólván semmiből születik meg a képzőművészeti élet, a Szepességen csak új fellendülésről beszélhetünk. A szepesi művészet a régi hagyományok talaján virágzik fel újra. Lerch iskolájából kerülnek ki a XIX. század legkorábbi művészei s ha a lőcsei Adami-családba benősült, dán származású Stunder Jakabnak (1760—1818), a Szepességen alkotott oltárképei és arcképei lelkesítőn is hatottak arra a nemzedékre, amelyből azután a külföldön is nevet szerzett, lőcsei születésű, jeles művészeink kikerültek, a szepesieknek egymásra gyakorolt hatása és sok közös szepesi vonás valamennyiöknél kimutatható. Főként a régebbi mestereknél s azoknál az újabbaknál, akik szűkebb szepesi hazájukban dolgoztak éltük javán át, nyilvánul meg sok olyan tulajdonság, amely a szepesi származásra, a természeti környezet hatására és a művészeket foglalkoztató szepesi társadalom konzervatív gondolkozására vezethető vissza. A természet fensége, amely az égbenyúló Tátrabércek között avagy azok tövében a lelkeket lenyűgözi, áhítatos lebomlásra késztette mindig a Szepesség művészeit. Nem lehet csodálni, hogy ez a vadregényes szépségű föld, amely a tájképfestésnek nálunk első úttörőjét, Müller Jánost (1780—1828) szülte, a magyar tájképfestésnek olyan nagynevű mestereket adott és nevelt, mint amilyen volt Markó Károly (1791—1860), a magyar tájképfestésnek Olaszhonba áttelepedett, nagyhírű atyamestere; majd később a romantikus Gundelfinger Gyula (1833—1894); a természet sejtelmes hangulatainak utolérhetetlenül nagy művésze: Mednyánszky László báró (1852—1919); a Tátra borongós lelkű szerelmese: Katona Nándor (1864—1932); a szepesi erdők rajongója: Olgyai Viktor (1870—1929), aki a magyar grafika történetében hervadhatatlan érdemeket szerzett. A tájkép mellett az arcképfestésnek volt mindig jó termőtalaja a Szepességen. A XVII. század közepe óta szakadatlan sorban feltalálható családi képek már említett festőinek sorozata a XIX. század első felében a Lőcsén működő és számos oltár-