A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1933-1934

A „Céhbeliek" Magyar Képzőművészek Társasága jubiláris kiállításának katalógusa

hanem a köréje rakodott művészietlen körülmények. Egy ilyen lehetetlen iskolába kényszerült a művészi pályára sodródott fiatalságunk vagy ötven évig. Azért kényszerült kócos gebéie ülni s hajtani külföldön a szarvas üszőt és elnemzetietlenedni. Ide járt nagy tűzzel és lelkesedéssel Aladárunk is, aki akkor még gyermek volt, alig 16 éves mult. Még az ő idejében, öt évvel előttem, több volt a művészi elem, Székely is szabadabb volt, még a kitalált teóriái nem fásitották és mehanizálták a látást. Az a köteles négy év kisebb-nagyobb sikerek, örömök és elbúsulások között hamar elmúlt. Kriesch-papáék nemsokára, hogy lejött a Polytechnikum Pestre, a Nap-utcában építettek a maguk igényeinek megfelelő házat, szép kerttel. A fiuk elkülönített lakosztályban voltak, amely örökké tele volt barátokkal. Kriesch-papa ugy gondolta, inkább legyen a ház fele fiukkal, mintsem az ő fiai csavarogjanak el. Mindennaposak voltak a Székely Bertalan fiai is. Ákos és Árpád. Viszont Aladár is kijárt hozzájuk a szadai tusculanumba. így ő is közvetlen érintkezhetett a nagy, univerzális tudású Mesterrel, aki igy privátim nagyszerű tanácsokat tudott adni a bajusza közt, egy kicsit kesernyés, egy kicsit csalódott izű modorában. Rövid, aforizmaszerű mondatai ugy bevésődtek a fiatal lélekbe, hogy csak később, hosszű évek múlva bújtak elő, mint életigazságok, amelyekre lehetett építeni. Aladárunkba is be jutott igy Székely Bertalan kitörölhetetlen lelkierejével, mint annyi sok növendékébe, akik vele közelebbről érintkezhettek. Valahogy valami olyan közös vonást húzott növendékeire, amely nem külső hatásban, teszem festői modorban nyilvánult. Nem. Távol ettől. Valami pappá szentelés volt a vele való érintkezésben, amely a fiatal növendéket adeptjévé avatta az örök művészetnek. Es ezek az adeptek hiába kerültek ki a világba százféle irányok és befolyások közé, hiába tagadták meg őt és szórtak reá szemrehányásokat és lekicsinylést, megmaradt rajtuk az a kitörölhetetlen vonás, amely csakazértis. Székely növendékké árulta el őket. Aladár most jól érezte magát. Mihelyt nem érzett fájdalmakat, azonnal kibuzgott belőle az öröm. Aki nem tudta az okát, elcsodálkozhatott azon a kitörő, minden csacsiságra képes életörömön, amely kificánkolt belőle. Hiszen olyan sokat kellett helyre hoznia!