A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1932

A „Céhbeliek" 7. kiállításának katalógusa

más mellett. S mert a kiállítás rendezőit nem zavarhatták, mint Párisban, a kijárok, a külömböző műtermek, a művész-özvegyek és a politikusok, nem is függnek a Royal Academy falain sem a maradiak sem a „követők", sem a plagizátorok, hanem csak azok a modernek, akik egy adott pillanatban „uj szót tudtak mondani". Hát ebben a termelési áradatban nem volna más, mint egyéb ipari és gazdasági téren, csak botor túltermelés, amely nem számolt a logika kérlelhetetlen törvényével és fittyet hányt a „piac" felvevő képességének és az árak és a „fölhajtás" egymásraható viszonyának? Erre a felelet nem jön magától. Erősen kellene szemközt nézni a valóval és hogy aztán mi lesz. De ez már magasabb energiát kötne le. Inkább mindenki átsiklik, mert koncentráltan gondolkodni ma : fáj. A gondolkodásnak az a logikai ereje, amellyel meg kellene vizsgálni és szétválasztani az értékeset az értéktelentől, az eredetit a tizedszer felöntött másolatoktól, ez az erő vagy elszikkadt, vagy másfelé működik. És csakugyan : a földi jelenségek a mindenséggel szemközt álló relativitásukban elvesztették értéküket. Aki nézegetheti az uj csillagászati felvételeken a világegyetem naprendszereinek billióit és mögéjük láthat, s akinek a tekintete a határtalan szélén járja a távolságokat, amelyekben a mi Földünk még atomnak is kicsi, annak relative az ember és munkája és erőlködése elenyészően kicsi lesz, nevetségesen kicsi. Hol az a tekintélyhit, amikor a csillagok csak a Föld éjszakáit világították ! Az a lázas sietsége a kornak, hogy a távolságokat valami módon legyőzze, a maga kicsiségének eme gyötrő érzéseiből fakadhat. Az a vágy köti le az ember összes energiáit, hogy úrrá legyen a távolságokon, s azért nem figyel másra, nem koncentrál, hagy mindent maga körül elrendetlenedni, felfordulni, mert egy helyre rögződött le tekintete, a legyőzhetetlen végtelenre, mint határtalanra. Ebben a szellemi zavarosban felfordulnak országok, kipusztulnak rendező fogalmak, s elért a földi élet az életparadoxori telijébe, amikor egy helyt annyi gabonát termel, hogy az árak megtartása miatt kénytelen elfüteni, de máshelyt milliók éheznek. Osszepetyhüdt, ásit a gondolat arra, hogy a lesújtón nagy világméretek mellett a kicsivel is foglalkozzék. Pedig a határtalant ott is meglelné, de a mikróbavadászaí tilalmas időszakba jutott, ugy látszik. Lám, ugy-e közeledünk, sőt sűroljuk már a művészetek tűltengésének az okát. A kritika, a gondolkodás ezen előkelő ereje nem korlátozza, nem tüz határokat, nem értékel. A művészetekre megszűnt hatni és nem irányit.