A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1931

Japán élő representativ művészete

életkép- és tájfestők, kiknél az anatómia és a távlati látszat törvényeinek elsajátítása ma már nélkülözhetetlenné vált. E tanulmányok nagy gyarapodást jelentenek, de el kell ismernünk, hogy másrészről ártalmára voltak a régi keletázsiai szépségideálnak, mely a japániak alaptermészetének felel meg. Ez az oka annak, hogy a mai japáni művészek már nem anynyira a nyers realista, mint inkább az impresszionista és posztimpresszionista európai festőművészet felé hajlanak. Nippon festőinek másik része a régi ázsiai művészet útjain igyekszik megközelíteni a valóság lényegét. Törekvése különös támogatásra talál a manapság virágzó történelmi, régészeti és művészettörténeti tanulmányokban. A japáni festők nemzetibb irányú csoportja szorgalmasan tanulmányozza épen ezért a régi India, a kínai ,,hat dinasztia", a Sui- és T'ang-korszak, a régi Korea, a japáni Nara- és Kónin-korszak, a régi yamato-e, a kínai Sung- és Yuan (mongol)- korszak, és a japáni Kamakura- és Ashikaga-idők művészetét. Különös hatást gyakorol rájuk a régi mesterek közül Hui Tsung kínai császár és a hasonló törekvésű festők művészete, végtelenül éles és mélyértelmű természetfigyelésével, mely a legkisebb részletekben, egyetlen madárban vagy virágszálban a mindenség lényegét látja. Emellett a japáni festőművészetnek mondhatni minden ágában érezliető a valószerűségre való törekvéssel szemben az a visszahatás, mely a szellem szabad szárnyalásának biztosítását célozza és a Tokugawakorszak bunjin-festészetét karolja fel. A művészek, kik ez úton haladnak a Nihon Nangwain nevű szervezetben csoportosultak. A japáni festőművészet fejlődésének változatos jelenetei a legrégibb idők óta máig két ellentétes szellemi irányzat bonyolult küzdelmének képét mutatják. Az egyik ezek közül az anyatermészet feltétlen szeretete, a másik a szellem szabadságára való törekvés.