A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1931

Japán élő representativ művészete

festészet lágyan hullámzó görbéit használta. Ezeknek a gyöngéd elegánciáját fejlesztette tovább Kórin a Genroku-korszakban, a Tokugawaműveltség fénykorában. A Kórin-iskola nagy kedveltségnek örvendett a maga idejében és igen népszerű ma is. Erős formalizmusának ellenére is hatalmas befolyást gyakorol a legújabb nemzedékre, mely azonban a három nagy mester közül a természetes formákhoz legjobban ragaszkodó Sótatsut követi leginkább. A 18. század művészete az egész világon a realizmus ébredéséről tanúskodik. Japánban is bekövetkezett ez a folyamat, a Tokugawák minden elzárkózó politikája ellenére is. A japáni művészeti érzéket nem elégítette ki többé a merev formalizmus, felébredt a vágy a természethez való visszatérésre. Két új iskola tett eleget e vágynak: a Maruyama-Shijó és az ukiyo-e festészet. A Maruyama-festőiskolát a realisztikus szellemű Maruyama Okyo alapította, ki a virágokat és fűszálakat igen finoman festő kínai mester, Ch'ien Shun-chü tanítványa volt, és európai távlati látszattant < is tanult. Ábrázolásának tárgyait azonban az őt közvetlenül körülvevő japáni természetből merítette. Ennek megfigyelése alapján Ökyo a régi kínaitól eltérő, finoman árnyaló új tusfestést is fejlesztett ki. Utána a Matsumura Góshun által alapított Shijó-iskola fejlesztette tovább ezt a sajátosságot, nagy sikerrel. A Maruyama- és a Shijó-iskola igazi japáni jellegénél fogva nagyon népszerű ma is, különösen a kyótoi művészek körében. A Tokugawák alatt új társadalmi folyamat is következett be. A kereskedelem és az ipar fellendülése öntudatra ébresztette a városi polgárságot, melynek művészeti igényei is támadtak. Ezt elégítette ki az ukiyo-e, mely a klasszikus műveltség nélküli nép művészete lett, tárgyait a nép életéből merítette és technikailag is több szabadságot engedett meg magának, mint az akadémikus jellegű iskolák. A kínaias Kanó-iskolával szembehelyezkedve a yamato-e felé közeledett, sőt néha ezen, vagy Nippon-e néven nevezte magát. Az ukiyo-e mesterek tagadhatatlan érdeme, hogy a nép elfogulatlan érzésének szabad kifejezést adtak, de technikai szempontból méltán illeti őket több szemrehányás. Nem volt olyan alapos és komoly készültségük, mint a régi, konzervatív iskolák műszereinek. Az ukiyo-e különben a Tokugawa-korszak sajátos művészete volt. Fejlődése két fokozatot mutat: az elsőt a Momoyama- és a régibb Tokugawa-korszak női alakjait és színészeit ábrázoló képek jellemzik, az iskola alapítója, Matabei nyomán. A másodikba tartoznak