A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1929

Képzőművészek Uj Társasága

csak meg nem értés, (ami végre is csak annyira bün, mint a tudatlanság!) hanem kicsinyes szekatúrák, nagyhangú pózok, furfangos taktikázá sok, legjobb esetben felmosoly balra, vagy barátságos hátbaveregetések, de mindenesetre a csiga-biga óvatos tapogatódzásai merednek felénk az intéző bürókból. Kipróbált tempó! Okos tempó!... Vájjon okos-e igazán? Kutassa más!" legyint a kaposvári filozófus és tán mi is elégedjünk meg ennyivel. Vagy tegyük hozzá, amit Rippl-Rónai mond egy más helyütt: „Kiki jár a maga utján! Ök azóta királyi, vagy udvari, vagy mit tudom én — miféle tanácsosok, én meg azóta..." Nos, ő meg azóta Rippl-Rónai lett és odakerült a Pantheonba az Uffizi halhatatlanjai közé. * Zsenijének szárnyas lován és művészi erkölcsének csorbítatlan vértezetében vonult be a Pantheonba, de a sors, mely megélnie engedte ezt a kivételes dicsőséget, ugy akarta, hogy tüneményes I ályájáuak ez ne csak legfelsőbb foka, de egyben majdnem végállomása legyen. Még éppen hogy csak fejére tehettük idehaza a halhatatlanság örökzöld borostyánját, már beboritotta gyönyörű alakját a betegség fekete felhője s a somogyi anyaföld visszakövetelte magának legnagyobb fiát, aki a Kapós mellől indult el, hogy befusson a nagy művészi óceánba. Ravatala mellől, mely ott pompázott a somogyi ég alatt, szinte a felhőkig szállt az igaz és hipokrita epitáfiumok tömjénfüstje, de még be sem hantolták sírját egészen, a nagy halott máris magára maradt s a téli göröngyre már csak annak a könnyei hullottak, aki életében is a legtöbb könnyet hullatta érte: a feleségeé. Művészfeleségek, akik mindnyájan hordjátok azt a keresztet, amit a művészházasság szent martiriuma jelent. — csak ti tudjátok felmérni és megbecsülni azt az áldozatos, hősies életet, amit ez a nagy asszony élt a maga nagy ura mellett! A Mesterévé volt a küzdés, igaz, de a gond és a nélkülözés, a rettegés a bizonytalan jövőtől az asszonyé volt. Az élet szépsége, a dicsőség mámora, a hódolat és ünnepeltetés mákonya a művészt részegítette, míg az asszonynak, a feleségnek, csak a munka, a lemondás, a szerény elvonulás könnyes magánya, a mindennapi megbocsátás és a szakadatlan kötelességteljesítés sápadt glóriája maradt. „Emberi életem jobbik fele!" igy aposztrofálja egyhelyütt Rippl-Rónai Laza ri ne asszonyt, s ha van mű vészfeleség, aki egy életen át szinte napról-napra érdemelte ki ezt a becsületrendet, az bizonyára Rippl-Rónai felesége volt. Ennek az asszonynak végtelen szeretete, töretlen, vak bizalma, vértanúi türelme és hegyeket mozgató hite nélkül Rippl-Rónai soha se lehetett volna elsővé a legelsők között. * És most fel a szivekkel! Sursum corda! Az utolsó szó legyen az Övé, aki a siron túlról kiild üzenetet hozzánk: méltatlan utódokhoz. „Nem tudom" -— igy szól ez a nekünk szánt testamentum — „mennyiben volt hasznos, vagy káros,