A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1926

A Céhbeliek 6. kiállítása

szélni! Beszélni mindenki tud, még a néma ís. Hacsak az kell! Mondani meg úgyis hiábavaló volt, az igazat csak a választottak és meghívottak fogták föl. Azt, hogyan van festve a kép, azt olyan hamar át lehet tekinteni, mint valakinek a beszédjéből az első szónál tudhatjuk, dunántúli-e, vagy erdélyi, vagy keverék, folyékonyan beszél-e, vagy dadog. De ahogy ezereket megvesztegethet a demagóg betanult, de át nem érzett frázisokkal, s óraszám beszélhet, anélkül, hogy mondana is valamit. így van a képírással is. Csak aki lényegébe hatol, az ismeri meg az elhadart szín- és formafrázisokat. Hogy milyen helyi tájszólással (vagyis izmussal) beszél valaki, az is érdekelhet, de csak esetleg. A fő, hogy mit mondott. Nos, ezt hogyan tudhatom meg? Ha az ikon helyett symbolumot használok, ami szintén képet jelent, de már az elfogadott közértelmezésben valamely irodalmi képnek a grafikus ábrázolását, akkor közelebb jutottam a témámhoz. Teszem, az első keresztények mindenfelé telefestették a katakombák falát hallal. A római csendőrök törhették a fejüket, hogy mit jelent. Mi tudjuk: ichtis = hal. I. Ch. Th. H. S. = Jezos Christos Theos Hüjos Sotér — Jézus Krisztus, Isten fia Megváltó. így rejtőzködött el profán szemek elől a képbe a megváltó-hitük. így a felhőkből lenyúló kéz jelenti az Atyát, míg a felfelé mutató kéz a haragosan figyelmeztető Isten új ját. Négy vízsugár folyik a sziklából. jobbról-balról szarvasok isszák. Ez jelenti a négy evangéliumot a hívőkkel. így indult meg egy új világnézet művészete. Csak lassan, évszázadokon keresztül lett köztudattá az ó- és az újszövetség, s e szerint gazdagodott sujet-ben a képírás. Az első, naiv igyekezet talán több rejtve maradt érzést és koncentráltabb áhítatot fejezett ki, mint a későbbi. De a nyelv egyre gazdagodott, s mind több kifejezést talált a képtelen érzések megvalósítására. A természetből odalesett és a gazdag lelken át szűrt harmóniák, színpompák, hangulatok mind nagyobb skáláját használhatták, mígnem elérték az üvegfestés ezer regiszterű orgona-játékát is, nemcsak a mozaik kötött, hexaméteres, époszszerű beszédét. Felteszem a dekadens korszakról, hogy még él, noha csak az ösztönök mélyén, hogy Botticelli szép, hogy Rembrandt szép. Ez a két ellenlábas szépség még keresett büszkesége a múzeumoknak, noha a gyűjtők mai felfogásából ez logikusan nem következhetnék. Az egyik is, a másik is csúcspontjai két ellentétes irányból indult és összeért útnak, Beleértek az egybefoglaló szépség fogalmába, noha az ikonográfiájuk ugyancsak ellenlábas. Botticelli arról beszél, hogy mint üt ki a belső szépség a külsőre is. Azért csak félfigyelmet szentel a természetnek, nem is másért, csakhogy felidézze emlékébe a maga bensőjében élő képet a természetről. A benső, tiszta, szűzi nőiességet tette képpé vonalakban, színben, mozdulatban. Aphroditéje Primavera, Primaverája Mária, mindegy: tiszta, mint a harmat, fehér, mint a liliom, szomorú, mint a bánat. A kifejezésre használt anyaga is a legszubtilisabb, a deszkára preparált gesso-^sottile, ez az elefántcsontnál is fehérebb, világítóbb alap, amely úgy világít át a színeken, mint lélek a testen át. Ellenlábasa, Rembrandt viszont a lélekre vet fél szemmel pillantást, egész figyelme a természeté. Az ikonográfiái gondolat csak stereotip frázis, egy unos-untig ismételt jelenet a bib-