A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1924-1925

A Céhbeliek 5. kiállításának katalógusa, 1924.

T í Z Tiz éve, hogy a Céhbeliek társasága megalakult. Mit mondok, tiz év : évezredek multak azóta. A történelem maga se győzi soha se leirni, ami e tiz év alatt minden történt. Klio nem egyszer vágja földhöz a tollát és összetapossa, hogy nem irja tovább, annyi csúfság esett a teremtés remekén. A megnyílt pokol tüzének ropogását, az emberhullák hegyeit egész élvezettel irja, hiszen erre volt beállítva — mióta történelmet ismerünk — az egész stílusa s erre illeszkedtek és csattogtak epikus, váltakozó rímei is. De mikor a szokásos függelékhez: a kultúrtörténet fejezetéhez jut, s ott látja az összeesett lelkeket és lélektelen élőket, a karaktertelen határozatlanokat, a szabadságtalan szabadosokat, akkor megtorpan ő maga is és nem talál rímeket. Ilyen, még a történelemnek se való tízezer évet élt át a Céhbeliek társasága. Ez alatt nemcsak a trombitaszó riasztotta szét a tagokat, nemcsak a politikai gyűlölködés mocsaras áradása szórta szét tagjainkat, nemcsak az alkalom sakálai dézsmálták meg műtermeinket és tudásunkat, hanem hiba esett még magában a művészi meglátásban is. Mert elhomályosultak az irányok, jobban mondva: ködbe vesztek a művészi célok. A bolonddá tett tömeg-psyché erőszakos gondolkodása ráült, megrontotta, megállította a művész-psyhé egyedül jogos individalitásának szívverését, s ez alatt keletkeztek uj jelszavak, nem a művészet körébe tartozó célkitűzések. Ez uj, de nem művészi célok uj alakulásokat teremtettek, s ezek megingatták az egész lép sejt-határait. S ami mind a felsoroltaknál még ezerÉ V szerte nagyabb baj : alakulásunk és programmunk főcélja, a művészi feladatok közös megoldása szintén felborult, még pedig azon, hogy nincsenek művészi feladatok. Az építészet, ez az erőket összegyűjtő orchester megszűnt, csak solo-kat játszik, ha még azt is! Az egész programmunk bele szorult egy darab X nagyságú vászon keretei közé, s ezt kell megostromolnunk, s ami, úgyszólván, csak mellékes velejárója lett volna együtt működésünknek: a kiállítások rendezése ma egyedüli feladatunk. Ekkorára cseppent feladattal, a felsorolt akadályokon át hol bukdácsolva, hol győzedelmesen átgázolva, vagyunk — amint látod — kedves és nyájas olvasó. Ki fogjuk állni az u. n. művész-béke ostromló hullámait is. És leszünk. Leszünk, mert minden egyes tagunk átérzi és akarja akarva a Szépet és Jót. A tavasz kivisz bennünket a határokon túlra. S ha egyszer legyőztük a határok jégtorlaszait, akkor ismét művészeknek érezzük magunkat, mert miénk lesz ismét nemcsak e széles nagyvilág, hanem amiben a naprendszerek úsznak, a jó Isten nagy Végtelenje is. Nincs messze az az idő, hogy a Sokadalom lelkének nagy örvénye nem nyeli el többé — mert eltelt már vele szörnyű bögye — az individuális lelkeket. Eljönnek ismét a szabad lelkek és határozott karakterek, s ezekkel az a légkör, amelyben a Szép s a Jó ismét lehetséges, vagyis az örök művészet. A Szellem nem fog többé lemondani jogairól, mert a tömegspyché véleménye más. Ezt az időt várjuk mi : Céhbeliek. Gödöllő, 1924. febr. Nagy Sándor. 14