A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1921-1923
Nagy István gyűjteményes kiállítása, 1923. október
Jól esik megállapítani még egy tulajdonságát: a kitanultság hiányát. Nincs szörnyűbb a lecke* felmondó festőnél és nincs sivárabb, mint amikor a képen Múzsa helyett kalkulust fedezünk fel, ihlet helyett pedig egv tanár profilja sugárzik ránk. Nagy Istvánnak — a mainak — nincs ta* nára és nincs iskolája. Ennélfogva szabálytalan? nak fogják őt minősíteni azok, akik a versnek nem a lelkét, de a lábát érik fel. Oly alacsony dolgok, mint virtuozitás, fortély, fordulatosság, hatáskeresés hiányzanak az ő előadásából. Naiv* nak azonban nem mondható, hisz minden vonás sán rajta van a biztos akarat. Ez az ember nem keres a művészetben játékosságot, csint, kelle* met, szórakoztató arabeszket. Talán ezért juttatta eszembe sok tájképe Arany János fukarszavu, de hatalmas beszédű tájait. A puszta geológiai magái nyát egyetlen alföldi rajzoló sem tudta oly lapi* dárisan megragadni, mint ez a hegyek szurdokai* ból idepottyant székely. Minden egyes munkáján ott látjuk őt, amint lelke egész erejével és szive minden érzésével magához ragadja azt a csodát, amit a látóhatáron belül eléjerakosgat a termé* szet, az élet. Igv néz bele emberek szemébe, akik* nek ezer ránccal borította ábrázatát a gond, vagy akikre ránvilallik a verőfény, vagy akiken az al* konyát aranya sajog. Alig láttam képein cselekvő embereket, vagv éppen históriákat: a fold kemény hátán gubbaszt a sorsok hordozója, végzetek ter*
