A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1921-1923

Nagy István gyűjteményes kiállítása, 1923. október

kában, sem előadásban, sem a dolgok meglátásán ban, sem abban, hogy mit érdemes megfesteni, mit nem, sem a képszerüség elgondolásában, sem a művészetről való koncepció dolgában. Ezek fon* tos negativumok, de értékessé csak a vérbeli tehetség kezén válnak. Mert ezek révén képes egyéniségét hiány nélkül a'dni. Valamely közön; séges piktorka esetében hamar kiderülne a belső szegénység és üresség: éppen ezért ragaszkodik a kicsiny piktor oly görcsösen valamely irányhoz, dogmához, stílushoz, amit kívülről kapott: idegen frakkot vesz fel, hogy szalonképessé váljék s a társaságban közhelyeket ismétel, nehogy az első „eredeti" mondat elárulja odanemvalóságát. Ilye* nekből áll a tömeg, az a bizonyos Ibsen;féle „kom? pakt majoritás". Tőlük egészen elkülönödik Nagy István. Másik igen szaporán használt szerszáma a pasztell. De az a fajta, amely inkább kő, mint kréta. Mig a legtöbb festő elínveskedik a pasz; tellek pihekönnyű hímporával: Nagy István az ő vastag, kemény festékrudjával szinte belevési a papirosba a vonalait. Mert itt is a vonal, a csuklós ból papirra vésett vonal a döntő, nem a tónus határtalan felhőjárása. A kiállításon gyakran ugy hatottak rám régi és uj pasztellképek, mintha az ábrázolt természet színes liszttel volna behintve. Nagy István kivetette ezt a feminin omlósságot s kiaknázta kő;tulajdonságát: az erőt.