A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1921-1923

Céhbeliek negyedik kiállítása, 1923.

halmaz volna, hanem valami élőlény, aki „ott áll hajadon fővel, mintha urával beszélne, az idővel". Még az impressiorustu festőt is meglehetősen köti a tárgya; teljese.: ei nem hagyhatja, legfeljebb tompítja, összefoglalja, vázolja azt, amit nem akar elképzeltetni. Petőfi meg sem látja a hangulatával nem egyezőt és csakis a hangulatát visszatükröző tulajdonságokból alkotja meg képét. Remek példája a ZKutyakanaró A feldűlni készülő hosszan elnyújtózkodó asztal, a repedező kemvnce, a kalendárium levéllel beragasztott ablak, az esőverte házfai, a dombtetőn álló kőszent a nyakába akasztott tarisznyával, mindez az ásitó unalom művészi megtestesitése. A költő bátran festhet oly sivár képet, mert csak a képzeletnek fest, s nem egyúttal a szemnek is, mig a festőnek a szinliatást is figyelembe kel vennie. Petőfi tájképeiben egyáltalában nem sok ügyet vet a színekre, ezeket csak nagyjában jelzi, távol áll némely modern iró azon mesterkedésétől, hogy sajátos szinérzeteket idézzen elő. A tárgyak alakjá' nak pontosabb megrajzolását is a képzeietre bizza' Ellenben a kép, amelyet fest, minden izében él Halljuk a gulya kolompját, az ostorpattogást, a szélmalmok cigánykereket hánynak, a káka közt gém nyújtogatja a nyakát, a viz habja megloccsan, ha egy halászmadár szárnyaival megcsapja. Mintha nem is képet szemlélnénk, hanem ott állnánk magunk is a „róna közepén". Sót még többet és jobban latunk ennél is, hiszen a költő varázsvesszeje eltűnteti a térbeli és időbeli távolságokat s a rejtett helyekre is bepillanttat. A csárda romjait Szemlélve, szinről-szinre látjuk azokat is, akik hajdan benne mulatoztak, a hosszú gémíi kut előtt állva a puszta mélyén sárguló törpe nyárfaerdőt, a benne fészkelő visító vércsével, még a lapályon végignyúló ér sárga fenekére is látunk »lusta piócák s a futó bogarak tarka seregére*. Célját minden esetben eléri a költő: eleven, szemléletes, hangulatos képet fest, a beállítás azonban pillanatnyi hangulata szerint különböző. Hol, mint « festő, bizonyos nézőpontból szemléli a természetet. (5K 'Uisza, 51 csárda romjai), majd madártávlatból (£Az alföld), majd meg ugy, amint menetközben eléje tiínnek az egyes jelenségek, amelyek mindegyike egyegy különálló képpé lesz (Kis Kunság). Hol széles, nagy távlatú képet tár az olvasó elé, hol meg csak könnyedén vázolt jelenetet. Talán éppen akkor a legcsodálatosabb szemléltető müvésiete. amikor egy-két vonással feledhetetlen szép képeket varázsol lelkünkbe. Itt van az ősz c. költeményében csak a halk levélhullás és a szelid napfény van jelezve s mégis melyik festmény képes az ösz szelid mélabuját ugy éreztetni, mint ez a költemény ? Itt halijuk a »fák lehulló levelének lágy neszét« s a nap ugy néz, »mint alvó gyermekére az anya«. C két vonás több szemléletet tartalmaz, mint amennyit ecset adhat, életre kelti a hozzájuk fűződő összes képzeteket; ellenállhatatlanul hat képzeletünkre, amely önkénytelenül megalkotja egy bűbájos őszi nap képét a dombtetőn neje mellett ülő költővel, oly képet, aminőt csak'a képzelet festhet. A költő »méla csendes énekét» hallgatva szinte mozdulni sem merünk : »Fől ne keltsük álmaiból a Szendergő természetet . . .« j Petőfi, a halhatatlan dalköltö, a természet ábr/ zolásában is felülmúlhatatlan. A magyar földről f ' tett képei épp ugy nem fakulnak el soha, mint az önarckép, amelyet gyönyörű dalaiban ránk hag ZKarádi Of

c