A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1918-1920

A külföldön bemutatandó magyar reprezentatív kiállítás első ciklusának katalógusa, 1920. november

tette meg valaki oly mesteri közvetlenséggel, mint ö. A sors szinte hihetetlen érzékenységgel áldotta meg a hangulatok finom változatai iránt, ezernyi kisebb-nagyobb képén a legérzékenyebben rezonál a természet hangja. Egészen külön előadásmódokat teremtett magának természet-élményeinek kifejezésére, a ködös-párás vagy az alkony tüzében égő erdő, a komor mocsarak tunyaságának, a feltorlódott sziklák erejének tolmácsolására. Egészen Urai természet, amely annyira ura a kifejezésnek, hogy még technikai fogásokat sem tanult el más festőtől. Ez a négy kimagasló tehetség képviseli a 70-es, 90-es évek magyar tájfestésének delelöjét s jelenti a paysage Intimé uralomra jutását a klasszicista tájkép után. Nálunk is ismétlődött tehát, e mesterek kezén, az, ami a külföldön, ám nem utánzásról van itt szó, hanem arról, hogy e nagy mesterek egyenest a természethez, még pedig szülőföldjük természetéhez fordultak uj ihletért. E mesterek mellett a kisebb jelentőségű festők százai munkálkodtak, de mi ebben a futólagos szemlében csak éppen a legfeltűnőbb jelenségekre mutathatunk rá. Ugyanennek a nemzedéknek néhány kitűnő tagja fejlesztette ujjá nálunk az epikai stílust: a történeti kompozíciót, a freskót. Mint Nyugaton, nálunk is jó ideig a régi akadémia rendszerei uralkodtak, mlg két nagy művész, Székely Bertalan és Lotz Károly megmutatták, hogy a klasszicista szerelmény nélkül Is elérhető a nagy stilus. Ez a két mester két egymástól eltérő világot jelent. Mind a ketten a háborúk által megviselt régi magyar dómokat hatalmas méretű freskókkal diszitették azok restaurálása alkalmával, aztán Hunyadi János lovagvárát, Vajda-Hunyadot (Székely) és sok középületet, köztük a budapesti Operaházat, a Tudományos Akadémiát (Lotz) stb. , Pezsgő életöröm, a szépség naiv szeretete és bizonyos optimista derű sugárzik Lotz terjedelmes freskóiról és ugyanez 15