A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1912-1914
Húsvét, a Céhbeliek első könyve, 1914.
22 felekezete a magyarság, ahol csizmadiától az oligarcha nagyúrig mindenki Disraelinek a szerepében tetszeleg. Ebből a lehetetlen állapotból kivezető utat kell találnunk, amig nem késő. S ez a kivezető ut nem lehet más, mint a művelődés fűvel benőtt ösvénye. A szépség szeretete, amely gazdaggá, erőssé, tisztává teszi a lelket, mintahogy a szépség maga a szeretet, a gazdagság, az erő és tisztaság. Meg kell tanítanunk ezt a nemzetet, hogy az ereje tudósaiban, művészeiben van. Hogy van himes, magyar, patinás kultúrája, melyről csak idegenből ideszakadt félkézkalmárok állítják, hogy berozsdált. Meg kell tanítanunk a honfibúban szenvedő magyarokat arra, hogy csak az merül ki a borúban, aki sohase mer szembenézni a felkelő nappal Bizalomra kell tanítanunk mindenkit és nem szabad engednünk, hogy semmivé váljék bádogbálványok imádása közben a nemzet ereje. Fanatikus hittel vallom, hogy minden olyan alkotás, amely előbbre viszi a magyar faj művelődését, többet ér, mint a legszebb beszéd. Tudom, hogy egyetlen magyar kép, szobor, dal vagy könyv több, mint minden kortesfogás, politikai cécó. Nincs semmi hasznunk pártos tülekedésekből, csak az erőnket bénitjuk meg velük. S azok, akik mohón falják minden apró hír kétes tisztaságú betűit, jobban tennék, ha teljesítenék a kötelességüket az országukkal szemben. Ez a kötelesség pedig nem egyéb, mint hirdetése és gyakorlása annak, hogy a társadalom tekintetét a magyar kultura felé kell forditanunk. Elképzelek olyan Magyarországot, ahol a politika nem érvényesülési eszköz, de az azzal megbízottaknak mindnyájunk boldogulásáért folyó munkája. Elgondolom azt az országot, ahol minden tudomány virágzik, és ahol minden tudományt a nemzet javára hasznositanak. Lehet, hogy álmodom; de az az álmom, hogy a lidércnyomás alól szabadult emberek tömege szeretettel olvassa magyar irók könyveit, ismerős szemmel nézi magyar, virágos domboldalak vászonra varázsolt mását, márványba faragott, bronzba öntött szobrok szépségét. Megálmodom, hogy nagy, művészi szempontból tökéletes kultúrpaloták belsejében magyar muzsika hullámai ringatják el rajongók lelkét. . . . Én tudom, hogy akkor majd nem lélekkufárok ágálnak a piacon, akik mindenből kiűzik, hajtják a nemzeti tartalmat; de sor kerül azokra, akiknek a lelkét átjárta a puszta szele, akik önzetlenül szeretik ezt a földet, és akiknek ma csak azért kell küzdeniük, mert magyar műveltséggel, magyar tudással verte meg az elméjüket, a lelküket — a balsors. . . . Es ha kiszárad minden mocsár, nem kell néznünk fátyolos szemmel, ölbetett kézzel, tunyán, cél nélkül — a délibábot.
