A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1909-1911

„NYOLCAK” kiállítása: Berény Róbert, Cóbel Béla, Czigány Dezső, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, 1911.

fa a másikon kicövekelik az egyenes vonalat. Sem ez az elrendezés, sem pedig a testeknek és jobbról-balról a domboknak viszonya nem kérlelhetetlen logikájával akar meggyőzni, hanem szelid, mosolygó szépségével fogadtatja el magát, A férfiak tetteinek ábrázolásából, a néhol szinte tragikus erejű mozgalmasságból halk, muzsikás idill lett. g d Az alakok mögé néhol tartalmas, előkelő zöldből, néhol szinte sárgásra naposodott füszinből térit puha szőnyeget a pázsit. A három nő inkább együtt létezik, mint külön-külön. Szépen és nemesen, telt ivben hajlanak ki a karok a vállból, az egyes nők két félkarja és a hat kar együtt nagyon szépen, — nem tudok hamarosan más megjelölést — nagyon dallamosan rendezkednek el. Külön kell örülni annak a jelentős hajlású, egysége ellenére sem egyhangú völgynek, amely az álló nőről alábocsátkozik az elnyúlva fekvőre és azután felkúszik a szélen ülő válláig. • g Anyagszerüség és nyugalom, Berény művészetének ezt a két fővonását emelte ki róla irott tanulmányában Éolöni György. Igaza van, csak arra kell ügyelni, hogy a két sajátság viszonya nem a mellérendeltség : a nyugalom az anyagszerüség következménye. Az anyag érvényesülése mindenütt jelenvalóságánál és egységénél fogva oly teljesen kimeríti a művészi ábrázolás problémáját, hogy szükségképen a sztatikus állapot következik be, a mozgás többé nem jut jelentőségre, önálló értékre, hanem csak az anyag magát kifejtésének egyik módja lehet. Éppen a nagy Berény-képben azonban nem érvényesül teljesen az anyag egysége, főleg, mert a cézannei faktúrába néhol ideiglenes megoldások vannak belepótolva és ezért maradt benne egy kis nyugtalanság. o g A négy nagy kép közül kétségkívül Berényé a legmeglepőbb, az ő látomásának sorsa dől el leginkább az első pillanatban a szemlélő számára, vagy mindjárt leveszi a lábáról, vagy egyszeriben elkergeti azt, aki eléje kerül, o o Az a hatalmas fekete alak, amely a kép egyik széléről rézsut kihajlik, félrerántja a függönyt a tér elől. A másik szélen befelé hajlik egy fa. Mögötte egy karcsú alak siet átlós irányban a mélységbe. Az igy szétnyílt téren, a mezőn alakok heverésznek, azután feldombosodik a föld és magára gomolyogtatja a felhőket. Az egyik nő összegubbaszkodik, két karja a testhez simul, párhuzamosan, a másik hasán fekszik, elnyúlva, feje a könyökén, a harmadik szintén gubbaszt, csak jobb karját nyújtja fel és bezárja a csoport szabad piramidális elhelyezkedését. A testegészből kinyúló kar, akár fölfelé törekszik, akár pedig eltörik könyökben, a maga véznaságával megmutatja a test együttmaradó részének tömegjelentőségét. Az egészen összetartott első nő nagyon tömegként és elevenül hat, az alsó és a felső test ellentétbe állítása által. Az ellentét oly csöndes, annyira csak hatása által és nem magában jelentékeny, hogy túlzás volna kontraposztnak nevezni. Egyszerűen arról van szó, hogy a derékból szétnyúló szög két szára nem egy síkban van, a felsőtest tengelye hátra- és félretolódott az utolsóéhoz képest. Mivel pedig a felsőtest a két karral szegélyezetten könnyebb az alsónál, itt bizonyos feszültség támad, amelyet a vállrahajló fej még 8