Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)
Mednyánszky László élete és művészete, különös tekintettel az 1900 előtti időszakra - Kiss-Szemán Zsófia: Mednyánszky és a bécsi „Stimmungsimpressionismus"
tűnik, hog) 7 ebben az időszakban már gyakran találkozott bécsi festőkkel, másrészt naplójegyzeteit 1892-től, melyekben Mednyánszky egykori művésztársaira, barátaira és alkotásaikra emlékezett. Festészetének szétágazásához és rétegződéséhez az 1877-83-as időszakban hozzájárul az a tény, hogy 1877-es hazatérte után Barbizonból, az ott szerzett ismereteit további útjai során állandóan gyarapította: „kirándulókörzetébe" beletartozik lényegében az egész történelmi Magyarország területe (mindenekelőtt Beckó, Nagyőr, Szolnok, Budapest stb.), valamint Olaszország és Bécs. Ekkora ihletforrásgazdagság mellett meglehetősen nehéz különválasztani az egyes hatásokat, még a legjellegzetesebbeket is, s ez olykor komoly elméleti megközelítést igényel. A XIX. század hetvenes éveitől a barbizoni festők hatására számos európai országban elterjedt az új tájképfestészeti irányzat, melynek célja a pillanatnyi természeti jelenségek megragadása volt a vásznon azzal a szándékkal, hogy ábrázolja a táj hatására a művész bensőjében keletkezett képet. Eközben azonban a művészek többsége lényegében megmaradt a látott világ tárgyilagos, realisztikus ábrázolásánál. Az intim tájképfestészet - melynek alapvető elvei közé tartozik az, hog)' a művész láttatja egy bizonyos tájrészlet egyedülálló voltát és a vásznon visszaadja egy bizonyos természeti jelenség rendkívüliségét - egyre szélesebb elismerést szerzett Európa-szerte. A tájképfestészet új irányzatával összekapcsolódott a szabadban való festés, mely a XIX. század elejétől több területen egyre fontosabbá vált és Barbizon jelentős hatása alatt a harmincas, negyvenes évektől a hetvenes évekig a legtöbb országban megjelent a plein air festészet, mint a modern festészet egyik változata. A barbizoni festészet alapvető jellegét megőrizve különböző országokban, különböző sajátosságokkal honosodott meg. 18 Ennek az irányzatnak a meghatározása, pl. a nemzeti, tematikus vagy tisztán stilisztikai jellegzetességeinek körbehatárolása már a művészettörténet-írás feladatai közé tartozott. A legújabb szakirodalomban e fogalom meghatározásával a XIX. század osztrák képzőművészetében Sabine Grabner foglalkozott magyarul is megjelent tanulmányában. Véleménye szerint az osztrák tájképfestészetben a „Stimmungsimpressionismus" nevű irányzat alakult ki. A kifejezés Klaus Demustól származik, 19 aki egy 1959-ben megjelent tanulmányában azt elsősorban Schindler Hónapok című ciklusára, tehát az 1880-as évek második felének időszakára vonatkoztatta. Idővel a fogalmat Schindler egész életművére alkalmazták és átterjedt a rokon osztrák tájképfestői jelenségekre, elsősorban a Schindlerhez közel álló művészek körére, Eugen Jettel és Rudolf Ribarz alkotásaira. Ám az elnevezést mindvégig fenntartások kísérték: „impresszionizmusról, a szó hagyományos értelmében csak akkor beszélhetünk, ha alapvetően a pillanatnyiság, a jelenségszerúség iránti érdeklődésről van szó, amely a fényt, a fénytörések teljes gazdagságát kívánja visszaadni. A látvány átültetése azonban különbözőképpen ment végbe: míg Franciaországban az „impresszionista" festők leszűkítették a képkivágást, leegyszerűsítették a kompozíciót és matematikai pontosságú színfelbontással úgyszólván meg akarták fosztani testiségüktől a tárgyakat, addig az osztrákok továbbra is elkötelezettjei maradtak a természeti tárgynak, a jelenség teljes jelentéstartalmának." 20 Ezért - folytatja Grabner - az osztrák Stimmungsimpressionismus képviselőinek festési módja a barbizoni festészettel rokon. Az irányzat bécsi festőinek legjellemzőbb törekvése, hogy egy látszólag jelentéktelen tájrészletet megörökítsenek annak minden hangulati elemével együtt és hogy személyes benyomások, „impresszió" révén képpé formálják. Grabner szerint: „az osztrák tájképfestészetet a szubjektív benyomások visszaadására irányuló fokozott törekvés jellemezte, ami az időszakos természeti jelenségek és a hangulati tartalom hangsúlyában fejeződött ki." 21 Ezzel kapcsolatban ismét a barbizoni festészethez való kötődést kell hangsúlyoznunk, különösképpen azért, mert a barbizoniak művészetéből az 1873-as bécsi Világkiállításon bemutatott nagyszabású válogatás a „Stimmungsimpressionismus" két jelentős képviselőjét, Jettelt és Ribartzot is arra ösztönözte, hog)' Párizsba költözzenek. 22 Bizonyára pontosabban fejezzük ki magunkat, ha „Stimmungsmalerei"-ről beszélünk, tehát „hangulati festészetről", mivel az osztrák festészetben a hetvenes években egyáltalán nem beszélhetünk impresszionizmusról. A „Stimmungsimpressionismus" azonban mára már bevált kifejezés és a Stimmung - hangulat - szó hozzáadásával mégis aránylag kifejező. Egyébként a „Stimmung" szó annyira használatos volt a jelzett időszakban, hogy mindenki, aki tájképfestészettel foglakozott, alkalmazta. Sőt, a későbbiekben a szó annyira közkeletűvé vált, hogy gyakori használata folytán teljesen elveszítette tartalmát és „méltóságát". Mednyánszky is gyakran használta naplója magyar szövegében az eredeti, német szót, „Stimmung" - ami Mednyánszky esetében a kifejezés német-osztrák eredetére is utalhat -, de hasonlóképpen a „hangulat" szót is. Mednyánszky művészetét a „hangulat", mint általános kategória iránti érdeklődése kísérte végig. Naplójegyzeteinek köszönhetően egyre világosabban látjuk az említett fogalom 2. Mednyánszky László: Asszony fehér kendőben / üedincanka v bielej satke, 1878 körül o., v., 65 x 53 cm (SNG ltsz. O 4986)
