Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Császtvay Tünde: Laczikonyha, kothurnus, tülök. Nemzet- és lélekmentő műpártolás-próbálkozások a XIX. századvégi Magyarországon

7. Katona Nándor: Mednyánszky László (MNG Adattár, ltsz. 10649/1959) megmaradásával fonódtak össze - a társkeresés során megtalált barátokkal való kapcsolatban alakultak, formálódtak. Az irodalmi műalkotások neki jóformán csak ezen eszméinek kifejtésére kellettek. Justh Zsigmond életében nemigen írt le olyan mondatot, amelyben az irodalmi műalkotás megformálásának és megformáltságának művészi-esztétikai, pláne technikai megoldásaira, problémáira kutatta volna a választ. És - paradox módon - az általa vallott irodalomértelmezés - még szerzői mivoltához sem feltétlen kötődött. Hiszen mintha ő maga kereste volna meg s nevelte volna ki két tanítványát, Doppelgängeret: elsősorban Pékár Gyulát, valamint Malonyay Dezsőt, kik legfőbb irodalmi műveik esetében nehezen tagadhatták, hogy Justh személyének és alapelvének, „a hígult vér" eszméjének lenyomatát hordozzák. Valódi, elementáris művészi tehetség híján Justhnak remekművek helyett be kellett érnie a remekművek pártolásával. O nem tudott tehát megelégedni - mint Mednyánszky - a „zsenimentés" eszméjével - muszáj volt a nemzetmentést (ha egyre redukáltabb formában is) vállalnia, ahogy a Kör alakulásán tartott szónoklatában megfogalmazta: „Értsetek meg: mi magyarok oly kevesen vagyunk, kell, hogy minden társadalmi kasztfalon át szilárdan összefogjunk! Dűljenek le a falak, legalább a szellem világában, a művészet és irodalom köztársaságában. És legyen e világ tiszta köztársaság, hová ki-ki nem egyébbel, pusztán az esprit-jével fizeti meg a maga belépti díját. A kölcsönhatás nem fog elmaradni: a költő és művész meg fogja találni a maga hiányzó helyét a főrangú társaságban s viszont a magasabb körök finomult ízlése eszme is helyet kér majd az ország polgári társadalmában. Mi: a Műbarátok Köre e kölcsönhatás és közeledés közvetítőivé legyünk; legyünk igaz barátok a művészetek szeretetében s együttes erővel ápoljuk azt a nagy virágágyat, melyből ily kooperációval majd az egységes magyar nemzet szép virágai fognak kinőni".

53 (7. kép) Sokan észrevették már, hogy Justh Zsigmond milyen hihetetlen érzékenységgel volt képes magába szívni és magáévá gyúrni a kor szellemi áramlatainak tanait. Nem volt eredeti filozófus elme - és sajnos nem volt eredeti nagy író sem. De az összegyűjtött, kölcsönzött gondolatelemekből kiérlelt nemzetmentő programja és az a morális alapú felelősségérzet, amellyel mintegy fizikai létén túl is gondoskodni próbált az arisztokrácia vezette, polgárosodó új-Magyarországról - nem nevezhető másnak (és nem pusztán magyarországi viszonylatban), mint páratlanul zseniális, kultúrtörténeti kísérletnek, mely annyit mégiscsak elért, hogy műpártoló törekvéseiben szorosan összekapcsolta az irodalom, a zene és a képzőművészetek támogatásának ügyét. Bármennyire furcsának tűnhet is, de a Műbarátok Köre végül is tulajdonképpen ennek a koncepciózus restaurációs kísérletnek a redukálódott és még apróbb eredményekre sem igen jutó próbálkozása maradt, amely azonban szellemi kigondolójának halála után is még hosszú évekig működött változó intenzitással, valódi műpártoló csapatként.

51 A társulat tagjai pedig nyilvánvalóan egyre kevésbé gondoltak arra, hogy milyen indulatok indították útjára, egy olyan korban, amikor a magyar irodalmat és művészetet olyan óriásnak tartották, „ki a nehéz századok politikai küzdelmei közt a háborúk vértengerében gázol s durva ujjakkal veri lantján a riadókat, vagy komor himnuszait a komor istenekhez; majd izmos vállain Atlaszként hordozza a magára hagyott nemzetiség ügyét, virrasztja a kilobbanni készülő hazafiság s a mélyen alvó honszeretet álmait; balzsamot önt a legsajgóbb sebekre, gyengéden bekötözi, gyógyítgatja azokat, - az irgalom, a béke, vigasztalás vele jönnek elcsüggedt lelkünket új erőre hozni s midőn a nemzet - közönyből, kétségbeesésből - az elkorcsosodás lejtőjén rohanni kezd: mennydörgő hanggal állítja meg a lejtőn, hatalmas karokkal ragadja meg a végveszélybe rohanót s becsületre, kötelességre, munkára emlékeztetvén őt - megegyengeti előtte a politikai haladások nagy útját, melyen át aztán csakhamar feljutunk az iszapból, a sárból a renaissance Ararat-hegyére s itt végre büszkén érezzük, hogy élünk s más nemzeteknek is látniok kell a tényt, hogy - vagyunk:'

55 És így tagjai egyre inkább csak azt érezték, hogy voltunk:

16 - és egyre önfeledtebben látogatták a lacikonyhás, koturnuszos, tülkös, jelmezes szórakozóestélyeket és dúdolták - talán az újjáéledt múlton merengve - a Fesztynek írt nótát: „Ne lessenek elmenni, maradjanak Itt, üssünk itt tábort, majd csak megférünk, majd csak elélünk!"" JEGYZETEK 1 Az idézetek: Művészestély az Epreskertben. Erdélyi Mór fényképész felvételeivel. Magyar Szalon, 17. 1892. 371-375. 2 Fónagy Zoltán: Társadalom. A mozgásba jött társadalom. Magyar kódex. 5. Az Osztrák-Magyar Monarchia. Magyarország művelődéstörténete 1867-1818. Főszerk. Szentpéteri József. Szerk. Hargitai György. Budapest, 2001. 103.