Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Császtvay Tünde: Laczikonyha, kothurnus, tülök. Nemzet- és lélekmentő műpártolás-próbálkozások a XIX. századvégi Magyarországon

esztétikai megmérettetésnek, az ekkoriban kialakuló és önállósuló, műértő művészetkritikának kínálják fel műveiket. A piaci viszonyok felé utat kereső társasági, csoportos művészetpártolás, illetve ugyanez a másik oldalról: a művészek nagyobb mérvű műalkotás- és műtárgyeladása az így támadt űrben kellett, hogy megtalálja hivatását és szerepét. A járatlan ösvényen - kiszolgáltatottabb, elhagyatottabb és kilátástalanabb helyzete, illetve a magyar nyelvtől való elszakíthatatlansága miatt - a magyar irodalom tette meg az első lépéseket. És így a piaci gazdaságban - a művészeti ágazatok között - elsőként iparkodott megsütni a pecsenyéjét. „Kothurnusz" 2. Jókai Feszty Árpáddal és nejével, Jókai Rózával Feszty műtermében (Vasárnapi Újság, 1894. január 7. 4.) Az 1849 után elszegényedő közép- és kisbirtokos nemesség köréből kikerült nagyszámú írástudó az arisztokrata mecenatúra-rendszer szinte teljes megszűnését követően megpróbálta kiaknázni az állami mecenatúra adta szűk lehetőségeket: a hatalmi elitbe bejutott ismerőseik, egykori bajtársaik révén próbált hozzájutni anyagi támogatáshoz, de gondjaikra ez messze nem nyújthatott gyógyírt. Ezért egyre inkább rászorultak, hog)' kiismerjék, bejárják a könyv, sajtó és művészeti piac üzleti labirintusát. A magyar írók mind szorítóbb anyagi kiszolgáltatottságának kérdése - jóllehet már az 1870-es évek derekán is többször esett szó róla - az 1880-as évtized elején kirobbant hírlapi ponyvavita nyomán került a nyilvánosság elé.

11 A vita nyitányául a korszak írói közül legalább egy KOTURNUSNYIRA kiemelkedő Jókai Mór jelképes című és időzítésű írása szolgált, melyet saját lapja, A Hon közölt 1880 húsvétján. „Minden tevékenységnek megvan hazánkban a maga intézménye: a szónoknak az országház, a hivatalnoki ambíczióknak a miniszteri paloták, a kereskedőknek a börzék. [...] a magyar színművészetnek már van három temploma, a negyedik, a dalművészet bazilikája [ti. az Opera - Cs. T.] már nagyban épül, [...] van színészakadémia, van palotája a képzőművészeknek és a hírlapíróknak. [...] s mindezekről gondoskodik törvényhozás, társulatok, városi hatóság, egyesek és nagy közönség; még a kormány is. [...] Feléled, életre támad, erősödik a nemzeti erő a művelődés minden ágában - gyors emelkedésnek indult minden. Hasztalan minden lamentatió! Terheink nagyok, panaszunk sok; de azért minden új életre van ébresztve mi nálunk, s aki él, az megél... Csak mi múlunk el lassan, de észrevehetőleg: jámbor magyar regényírók. Csak ránk nézve magasság a múlt, és mélység a jelen"

12 - így indul Jókai bombasztikus megfogalmazású panaszáradata. Ezt követően pontokba szedve sorolta a magyar szépirodalmat emésztő bajokat. Mivel meg kell élni, a regényírók inkább naponta fizetett hírlapi vezércikkeket, politikai pamfleteket írnak, esetleg - ha a külföldi fordítások mellett marad még hely - a feneketlen gyomrú tárcarovatok számára gyártanak írásokat. Igaz, teszi hozzá Jókai, a regényeket, ha egyáltalán megíródnának, amúgy sem venné meg egyetlen kiadó sem. „Hát aztán hogyan kívánhatja valaki a kiadótól, hogy még honoráriumot is fizessen az eredeti regényírónak, mikor a leghíresebb angol és francia írók műveit elkaparinthatja ingyen? S aztán az olvasó közönségtől, hogy mikor Quida, Daudet Alfonz, Zola regényeit fele áron megkaphatja, akkor dupla árt adjon a magyar írók műveiért."

13 Az idegen nyelvből fordított korabeli bestsellerek s még nagyobb számban kiadott zugkiadványok lelket mételyező hatásának vérbő szemléltetése után Jókai a magyar írók megmentésének egyedüli kézenfekvő megoldásaként a következőt ajánlotta: „Legelső módszere ennek az írói tulajdonjogról szóló törvényjavaslat; mely a fordítási jogot is a szerző engedélyéhez fogja kötni. Majd ha a külföldi regényírók munkáit nem lehet ingyen elvenni akárkinek, hanem meg kell velük egyezni (s azok az urak nem olcsók) akkor ez a tömérdek hírlapkiadó kénytelen lesz mosolygós arcot csinálni arra, aki titokban magyar regényírásra vesztegeti idejét. Vagyunk még elegen: csakhogy elvagyunk rejtőzve."

11 Jókai cikke valójában a piaci viszonyok közötti, modern értelemben vett művészélet gondjaira, a szerző és a közönség, valamint a szerző és a közöttük közvetítő kiadó alkuszügyeinek problémáira világított rá, és nagyon erősen összekapcsolódott a tömegtermelésre szánt művészeti alkotások ügyével, hiszen nagyobb számú körnek és tartósan csak ez a terület nyújthatott megélhetést. „Kérdő szavai" óriási vihart kavartak. Azzal, hogy összeállította a magyar írók - általánosabban pedig a magyar művészek - sérelmeinek kivonatolt listáját, és mindezt ő, az ünnepelt írófejedelem tette, elegendő volt ahhoz, hogy több esztendőnél tovább tartó vita induljon a kérdésben. Pedig Jókai csak azt deklarálta, ami szinte benne volt a levegőben. A Néptanítók Lapjának - a kultuszminisztérium saját orgánumá