Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Császtvay Tünde: Laczikonyha, kothurnus, tülök. Nemzet- és lélekmentő műpártolás-próbálkozások a XIX. századvégi Magyarországon

CSASZTVAY TÜNDE Laczikonyha, kothurnus, tülök NEMZET- ÉS LÉLEKMENTŐ MŰPÁRTOLÁS-PRÓBÁLKOZÁSOK A XIX. SZÁZADVÉGI MAGYARORSZÁGON 1892 egyik késő tavaszi estéjén „a mult újjáéledt és a jelen beolvadt a jövőbe." A varázslat a budapesti Epreskertben esett meg, ahol a Mintarajztanoda és mesteriskola növendékeinek munkatermei voltak, s ahol az odasereglő tömeg nem tudta, „ki tudná lefesteni álmát, melyről ébrenlétekor is tovább álmodik?" A Magyar Szalon megbűvölt tudósítója szerint „amit művészi fantázia kieszelhet, ami bohó és bizarr ötlet egy-egy festőben az epreskert munkás telepén felmerült, ami komikum és humor a XIX. század blazirt embereire még hatást gyakorolhat: mind-mind harmóniátlan, de mégis egybevágó színekkel, zűrzavaros, de mégis összefolyó képekben vonult el abban a panorámában, melyet művészet és műpártolók egy ragyogó májusi estén az árvamegyei ínségesek javára és a nézőközönség nagy gyönyörűségére rendeztek." A tündéresten, „melynek sikerében a művészet, a fantázia és a poézis egyaránt részt kért", ott volt egész Budapest. „A parlament, a hivatalok, az arisztokráczia, a pénzvilág, az irodalom és a művészet mind képviselve volt majdnem teljes számmal." A Feszty Árpád festőművész főrendezése alatt megrendezett jelmezes estély mulatságai valóban nem szűkölködtek az öüetekben. (1. kép) Az érkezők felöltőjüket, kalapjukat - ruhatár helyett - egyszerűen becsapták a zálogházba. Kínai és japáni kávéházak kínálták hűsítő italaikat, a vendégek felkereshették Venus templomát vagy a műcsarnokot, ahol budapesti szépségeket csodálhattak meg groteszk jelmezekben. Végigsétálhattak az „igazi ritkaságok gazdag tárházát" bemutató Barnum-múzeumon, ahol „megvan mindaz - a minek meg kell lenni": Eris almáján át (egy valóságos vöröshagyma), Achilles sarkán keresztül (egy rongyos cipő leszakadt sarka) Tinódi lantjáig („melyet Gyulai Pál kezel, valami fadeszka zsineghúrokkal"). Eredeti volt a komáromi LACZIKONYHA (Feszty ehhez külön tanulmányútra is indult), hol a szabad ég alatt „czigánypecsenyét sütöttek, amelyhez fehér czipót osztottak, miközben a három tagból álló banda szív- és fülrepesztő hangokon játszotta az ősi nótákat." A boszorkánytanyáról egyenesen a spiritista festő-műterembe vezetett az út, onnan a görög színházba lehetett jutni, ahol Szophoklész Philoktetesét játszották: „A nagy lárvákkal fellépő, TÜLKÖKÖN át beszélő, KOTHURNUSon járó ifjak, messzire hallhatólag szavalták a verseket s az áldozati oltár lángja, meg a villamos lámpák fénye megelevenítették a merev álarczokat." A képlicitáción, a zoologikus múzeumon, a fán csimpaszkodó fenevadakon túl még temérdek meglepetést tartogató estély kitűnően sikerült, „a főrangúak és a polgárok nemcsak barátságosan megfértek egymás mellett, de bizony össze is vegyültek."

1 „Laczikonyha" Az estély célja — természetesen az önfeledt szórakozáson túl - pedig pontosan ez volt, azaz az összevegyülés. A különböző társadalmi helyzetű közönség összevegyülése, s egyáltalán: a közönség becsalogatása a művészek közé, a fizetőképes vásárlóközönség felkutatása és diszkrét vagy nagyon is nyílt „megfőzésének" lehetősége nem volt újkeletű probléma a XIX. századvég Magyarországán. A megoldás(ok) „kisütésén" sokan dolgoztak, többen évtizedeken át keresték lázasan az üdvözítő módszereket. A műpártolás ügye ekkoriban meglehetősen sajátos helyzetbe került Magyarországon és igen szövevényes szálakkal kötődött össze más, egymásba fonódó kérdésekkel. Számos műpártoló hazai jelenségnek megvolt ugyan a nyugat-európai példája, de hazai megjelenésüket korántsem lehet csupán a külföldi hatásokkal magyarázni. A kiegyezés után a viszonylagos önállóságát visszakapott Magyarországon - írta a korszakról Fónagy Zoltán - a korábbi, feudális társadalomszerkezet átstrukturálódása, azaz a rendi viszonyok felbomlása és a polgárság térnyerése sokkal lassabb ütemben zajlott le, mint a politikai intézményrendszer átrendezése és a kapitalista gazdasági rend térhódítása. „A magyar társadalom tagozódását még a 19. század második felében is sajátos kettősségjellemezte: minden szinten megfigyelhető a feudális eredetű régi és az újonnan keletkezett elemek tartós egymás mellett élése. [...] Az államhatalom kulcspozícióit, a legnagyobb társadalmi presztízst és befolyást még mindig az arisztokrácia birtokolta."-