Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Gosztonyi Ferenc: Kész regény. Malonyay Dezső 1905-ös Mednyánszky-monográfiája

tóan Katona Nándortól befolyásolt - és így cseppet sem jóindulatú - recenzens konkrét gyanúsítással állt elő.

140 Azzal vádolta meg Lykát, hogy a Singer és Wolfner cég lapjainak szerkesztőjeként (Művészet) és munkatársaként (Új Idők), nem puszta ügyszeretetből reklámozza Mednyánszkyt: „Nem vitatom el tőle a jó szándékot s elhiszem neki azt is, hogy meggyőződésből bámulója nevezett festő művészetének, de ez az összeköttetése a céggel, mely viszont a magasztalt festő műveinek kizárólagos eladója, sokak által félremagyarázható s tényleg úgy tünteti fel ezt a különben leghivatottabb kritikust, mintha üzleti érdekek trombitásává szegődött volna."

141 A kellő információk hiányában Wetzelnek csak a szarkasztikus tanulságot kellett levonni: „ha valaki kis könyvet akar írni a művészetről, ne írjon nagy könyvet Mednyánszkyról."

142 Malonyaynak nagyobb szerencséje vagy csodálatos memóriája volt. O ugyanis annak dacára, hogy Lyka szövegét az 1904-es kötetből idézte, az 1898-as sikerről szólva pont az az évi cikk, a Mednyánszky világa részleteit citálta, és az idézést ott hagyta abba, ahol a könyvben az 1898-as és az 1903-as szöveg összeért! A tanulmány 1903-ból származó folytatását később, és ismét oldalakon keresztül idézte.

111 így könyve szervetlen részeként, lényegében újraközölte a teljes Lyka-tanulmányt. A Magyar tájképfestöli későbbi karrierjéhez tartozik, hogy pár sornyi bevezetővel megtoldva és meghúzva, 1919-ben, az Új Időkben Mednyánszky nekrológjaként is megjelent.

144 Lássuk részletesebben az említett két Lyka-írást! 1898-ban, az Uj Időkben jelent meg a Mednyánszky világa.

1

*

5 „Kalaplevéve, mély tisztelettel köszöntjük a legnagyobb modern magyar művészt, Mednyánszky Lászlót" - kezdte cikkét Lyka. írása nemcsak Mednyánszkyról, hanem a nyomában járó új, magyar tájképfestő generációról is szólt. Erre a kettősségre építette biblikus hasonlatait. Ez a következetesen végigvitt - és szinte a túlzásig fokozott - kultikus nyelvhasználat szervezte írását egységgé. Mednyánszky ebben a rendszerben próféta, akit egy másik próféta: Mészöly Géza már jó előre megjövendölt. A nagy millenáris történelmi tablók „bűne" után ők ketten térítették vissza a fiatalokat a természethez, arról prédikálva, hogy az „az igazi út, amelyen üdvözülni lehet."

14(> Ezért „bizonyos ideális értelemben ő [vagyis Mednyánszky] ma a magyar művészet vezére és útmutatója. O köztünk a nagy, akkordot megütő költő." - állította a szerző. Mivel 1898-ban azért még akadhattak, akik nem ismerték, ezért olvasóinak részletesen bemutatta. Ezt - költői erővel -, az Alkony című festményről nyilatkozva oldotta meg: „Oh, mennyi költészet tapadt e hatalmas vászonhoz! Az egyszerű, szürkekabátos ember, aki az ő rendeden ecsetjével ezt a mesterművet megalkotta, bárónak született, de költővé lett. [...] Néhány barátja csodákat mesél igénytelenségéről és prófétai egyszerűségéről."

147 Majd némi tettetett bűntudattal - a „következményekkel" is számot vetve - jellemző történeteket, anekdotákat mesélt Mednyánszkyról. Akárcsak először Justhnál, Lykánál is, az életrajz (vagy a vele egyenértékű életrajzi legenda), és a mű egymást magyarázta; Lyka meg is indokolta tettét: „szükségesnek tartottam ide állítani e rövid jellemrajzot, mert úgy érzem, hogy ez a lánglelkű, rossz kabátos ember szent ember, aki megjelent nekünk, hogy olyan ajándékokkal halmozzon el, amilyeneket még nem kaptunk magyar festőtől."

148 A következő évben - egy elhagyott temető menti fákról festett - Virágzó fák című képről írt hasonlóan odaadó, de egészen más irányú elemzést. Ezt nem idézte Malonyay, mégis bemutatom, mert ebből az írásból kiderül, hogy Lykának sem volt ellenére - itt a temperamentumra, máskor másra hivatkozva - Mednyánszky „magyaros" interpretációja.

149 Lyka a kép - itt most nem idézendő - leírásával kezdte méltatását, majd így folytatta: „Mednyánszky László festette meg egy nagy vásznon azt, amit itt pár szóval leírtunk. Nem is azt, hanem egy fényes, üde, himnuszt, vagy capricciót; képet, amelyben úgy keveredik össze a tompa melankólia a fürge örömmel, akár a mi nótáinkban, ahol a borongós hallgatóra rázendül a frisse. Ez a tájkép körülbelül olyan módon születhetett meg a művészben, mint a mi népünk lelkében a dal. Ha nem tartanék attól, hogy alaposan félreértenek, szinte azt írnám ide: magyar kép ez."

150 A legfontosabb írását Mednyánszkyról, - ez a másik, a monográfiában is idézett mű Lyka 1903-ban, a Művészetben jelentette meg. Ez a Mednyánszky stílusa.

15

' Ami megdöbbentő, annak ellenére, hogy ebben a cikkében Lyka szinte minden kérdésről az ellenkezőjét állította, megállapításait Malonyay oldalakon keresztül idézte. Lyka mindjárt az első tételével élesen szembefordult az addigi interpretációkkal, amikor azt állította a művészről, hogy a „festés neki benső szükségesség, életének főtartalma. Nem is lehetne el nélküle. [...] Olyan, mint az élő szervezet, amely szakadatlanul csatol új és újabb sejteket a régiekhez, éppen azért, mert él. S csakis azáltal él, hogy szakadatlanul megújhodik."

152 A dolog tehát nem úgy áll, ahogy például, 1890-ben Justh leírta: Lyka szerint a Mednyánszky és művészete közti kapcsolat a biológiai és nem a teológia metaforáival írható- és írandó le. Lyka hallani sem akart filozófiáról, hiába erőltette ezt váltig Justh és Malonyay; szerinte a regisztrálható változásokat nem filozófiák, hanem kizárólag a festő „természetfelfedezései okozzák".

151 Nézetkülönbségük alapvető szemléletbeli okokra vezethető vissza: Lyka eszménye ugyanis - szegény Malonyay - a l'art pour l'art volt, a „nem elbeszélni, de megnézni való [...] festői kép."

154 Lyka a saját nézeteit legalább olyan