Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Tímár Árpád: Mednyánszky László a magyar sajtóban. 1876—1919

5. Mednyánszky László: Alkony a lápon. (Kiállítva a Képzőművészeti Társulat 1903/04. évi téli kiállításán, No 1. május 4-én megnyílt tárlatról - mely egyben az líj városligeti Műcsarnok-épület felavatása is volt - legrészletesebben talán Alexander Bernát írt: „A tájfestők seregesen vonultak be a kiállításba, s aki szereti a természetet, sok szép műben gyönyörködhetik. [...] A legkiválóbb bizonyára Mednyánszky, kinek szeles hajnala valóságos remekmű. Úgy nem érzi senki a természetet, mint ő. Megfigyeli közelről és érzi, megérezteti a tájék lelkét. A szeles hajnal rázza a dérrel födött ágakat, minden fehér s az ágakon keresztül a nap sűrűsödik át a ködös levegőn. Ez az átszűrődő napfény páratlan szép. A másik két kép is téli, Erdőben, Megérkezett. De mindkettő a téli táj borzalmaiba még emberi borzalmakat elegyít, amott egy megölt ember, kit az erdőnek lakója épp most talált meg, míg a levegőben véres arc víziója látszik; emitt a hóban eltemetve megfagyott ember. Az előbbi képben a rémség dominál, a festőnek fantáziája a szomorú tájék láttára még szomorúbb borzalmakat képzel. Jobb szeretjük a Szeles hajnalt."™ E szerint Mednyánszky a tárlatra olyan képeket küldött, amelyek közül kettő mindenképpen többnek tekintendő, semmint hogy egyszerűen hangulatos tájképnek tartsuk, ahogy azt a kritika egy része ekkor is tette.

19 Tanulságos a legtekintélyesebb konzervatív kritikus, Keleti Gusztáv véleménye is. A misztikus-szimbolikus elemekkel ő sem tudott mit kezdeni, de a tájképnek a nihilista - azaz a szélsőségesen naturalista - természetutánzástól való elmozdulását Mednyánszkynál örömmel üdvözölte: „Egynémely művében, mint a »Megerkezett« címűben találgatni is kell a regényes alapgondolatot, habár a tájképi szcenéria egymagában, a talány megfejtése nélkül is, élvezetet nyújtott. Egyszerűen gyönyörű volt azonban »Szeles hajnal« című téli tájképe, mely jóformán csak a zúzmarás erdő ezüstszürke s a levegőég még világosabb színárnyalatainak igéző vegyületéből állott. - Ezzel a finom érzőképességével és alakító merészségével Mednyánszkyban üdvözölhetjük azt az üdvös fordulatot, amely a jó motívumok szándékos mellőzésének sivár nihilizmusából átmenetet alkot arra a tájfestészeti irányra, mely újból felismerni és elismerni hajlandó, hogy a természet gazdag tárházában fűnek, fának, égnek és víznek, valamint a terra firma ezernemű alakzatainak, mihelyt látni akarjuk, külön lelke és karaktere van, melyet megfigyelni, átérezni és lelkiismeretesen ábrázolni érdemes, mert gyönyörűséggel fizet."

20 Szinte kivételnek számít a Magyar Géniusz írása. A lap kritikusa Mednyánszky művészetének éppen a többség által elutasított „misztikus", „szimbolista" vonásait tartotta méltánylandónak: „Az excentrikusok közt egy felette érdekes művészi egyéniségről kell szólanunk. Mednyánszky László báróban mélységes miszticizmus lakozik. [...] Erezzük, hogy képeinek van valami eszményi tartalma, amelyet puszta hideg ésszel felfogni nem lehet. Némi ihlettség kell ahhoz, hogy Mednyánszky képeit eszünkkel fölérni bírjuk. Az Erdőben a művész legkarakterisztikusabb képei közül való. Emberi roncs fekszik a sűrű bozótban, a faágak közt megjelenik a Megváltó feje. Mindennek, valamint az erdőnek is csak misztikus árnyvonalai látszanak. Hanem valami rémséges hangulat üti meg a képet; borzongunk belé. Ez a borzongás a jele annak, hogy Mednyánszky milyen isten kegyelméből való művész; megráz a szív mélyéig, bárha nem értjük. Nem hajhássza Mednyánszky a szimbolizmust, se a fura színeket, hanem hat tárgyával, hat a lelkével, melyet tárgya feldolgozásába beleönt."

21 Mednyánszky 1897-ben Párizsban Somssich Józseffel együtt rendezett önálló kiállítása itthon is nagy visszhangot keltett. A hazai ismertetések természetesen kommentálják is a történteket, hozzátéve saját véleményüket Mednyánszky művészetéről, kiemeléseikkel-elhallgatásaikkal jelzik, mit tartanak értékesnek művei közül. Az első híradás a Budapesti Hírlapban jelent meg: „A Georges Petit-féle csarnok most két magyar festő műveiből rendezett kiállítást. A mi Mednyánszkynk-nak hatvan, a fiatal Somssich-nak huszonhét képében gyönyörködik a párizsi közönség. A katalógusban, mely a nézőt kalauzolja, Adrien Remacle ír tanulmányt Mednyánszkyról, melyben, midőn a két abszint ivó-ró\ beszél, ezt veti hozzá: Nem akarjuk kiejteni Rembrandt nevét, midőn e tanulmányfejekről írunk, mert minden összehasonlítás két művész közt nevetséges és bántó, s mert végre is Rembrandt derültsége és nagysága csakis a Rembrandté; de van az ő erejéből valami a Mednyánszky-féle fejekben. - Adrien Remacle egészben is ritka elragadtatással ismerteti ezt a különös, érdekes, egyéni művészt, ezt a művészi magányos természetet, mint magát az író kifejezi."

22 A Fővárosi Lapok a párizsi visszhang méreteiről tudósít: „Dacára annak, hogy Párizsban most a Szalon kettős kiállításán kívül refusé és a refusék refuséi is nyitottak meg tárlatot, két magyar művész kiállítása képez ott úgy a társaságban, mint a művészkörökben élénk szenzációt. Mednyánszky László báró, a nálunk talán egyedülálló természetábrázoló impresszionista és Somssich József gróf, a budapesti tárlatokban ritkábban látott, de mindig elismert művész, rendeztek egy kiállítást, melyet az »Echo de Paris«, »Temps«, »Gaulois«, »Petit Jornal« és más előkelő párizsi lapok valóságos enthuziazmussal dicsérnek. Jól esik tapasztalnunk, hogy a finom ízlésű franciák ily modorban ünneplik kedves festőinket.