Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Tímár Árpád: Mednyánszky László a magyar sajtóban. 1876—1919

nek. Az ő bírálata egyébként azért is figyelemre méltó, mert ebben fogalmazódik meg először Mednyánszky „különc" volta. „A fiatal nemzedék egyik legeredetibb, de különcködő tagja, báró Mednyánszky László ezúttal se tagadta meg magát. Életnagyságú »Elítélt«-]e bizarr kép, mely azonban ritka lelkiismeretes tanulmány s kiváló mintázó, valamint rajzoló tehetség terméke. [...] De egészben véve báró Mednyánszky László e képe nem emelkedik felül az atelier-tanulmány színvonalán. Mint ilyen azonban csak dicséretre tart számot."

1

' Feltűnő részletességgel tárgyalta a művet a Fővárosi Lapok kritikusa is, a kiállítás legérdekesebb képének tartva, „már csak azért is, mert Mednyánszky festette, akit a művészi körökben mindig kiváló tehetségnek tartottak, bár vajmi keveset produkált; sokat festett ugyan, de mindig csak vázlatot s tanulmányféléket, s a kiállításokon eddig alig is szerepelt valami nagyobb, számot tevő munkával. Most végre egy több mint életnagyságú alakját mutatja be.[...] képe olyan, mintha nem volna teljesen kidolgozva s vázlat-tanulmányszerűen hat; pedig meglátszik rajta, hogy nagyobb igénnyel készült, mint egy egyszerű aktstúdium. [...] Vannak rajta oly egyszerű s éppen ezért annál igazabb művészi dolgok, melyek szinte meglepőek. Maga az egész póz, a lehorgasztott fő és a hát vonala mély művészi érzékre vallanak. Meg a ruházaton is - a detaillokat véve - például, ha az ember a deréktáji levő néhány egyszerű ráncot nézi, látszik, hog)' a művész a posztónak sokmindenféle esetleges gyűrődései közül éppen olyat választott ki, amely képe tárgyának jelleméhez legjobban hozzásimul, »stimmel«, amint a műtermekben mondják; minden ilyen részlet következetesen mintegy ugyanazt a hangnemet erősíti, ugyanazt a karaktert intonálja. Ezt csak a mély művészi szellem tudja. Nem érdektelen az a kissé monoton szürke kolorit sem, melyben Mednyánszky az egész képet tartotta, itt sem lehet az igazi művészt megtagadni, bár nem vág ki belőle a határozott kolorista. Az ember szeme nagyobb valőröket kívánna színekben, erősebb ellentéteket az egymásra való hatásokban, elevenséget ez ad a színeknek. Talán ezzel függ össze az is, hogy a hús színe nem vibrál elég életteljesen, s az árnyékok súlyosak, különösen pl. a háton az árnyék, ilyen csak valami tompa reflexű atelierben lehet, de nem plein airen. - Hogy nem közönséges tehetségű művész, azt kimutatta Mednyánszky e művével. Óhajtjuk, hogy a métier-beli fogások technikája, rutinja dolgában is eljusson arra a fokra, mely képességéhez méltó."

7 Ezek szerint már az első emberi alakot ábrázoló képe bemutatásakor megfogalmazódtak Mednyánszkyval szemben azok a kifogások, amelyek végigkísérték figurális képeinek fogadtatását: szokatlan, bizarr, nem a közönség igényeinek megfelelő, jelentése a hagyományos műfaji-ikonográfiái kereteken belül nehezen megfejthető. Ennek ellenére - úgy tudjuk - hosszú pályafutása során egyetlen képét sem utasították vissza a Műcsarnokban. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy ilyen felemás fogadtatás után 1884 őszén Mednyánszky már csak tájképeket küldött be a Műcsarnok kiállítására. A Fővárosi Lapok kritikusa - utalva Mednyánszky generációjában elfoglalt helyére - ekkor is elismerően és igen részletesen ismertette kiállított műveit: „A tájképfestők ez idei csoportjában mint érdekesség Mednyánszky a legmeglepőbb jelenség. Mészölyről tudja mindenki, hogy kitűnő; Spányinak, Ligetinek megvan a maga renoméja; Tölgyessy, Feszty elismert tehetségek; [...] Mednyánszkyról csak úgy az intimebb művészi körökben rebesgették, hogy » milyen nagy tehetség! « s hogy milyen odaadással tanulmányozza tárgyait; de hát a világ elé nem igen állott semmi döntő munkával. [...] az ő képei egyáltalján nem olyanok, melyek a nézők figyelmét hirtelen, frappánsan tudnák magukra vonni; a fölületesebb nézők valószínűleg észre sem veszik, annyira igénytelen megjelenésű festmények. Ami a megjelenést illeti, úgy a többi kép között szinte elvesznek az övéi; »verik« a környező festmények, mint a festők mondják; egy pár élénk szín a szomszédságában elég, hogy az ő színeit elnyomja, mert az ő képein nincs semmi élénkség, egyáltalján, kerülni minden lármásabb külső hatást, mint Mednyánszky teszi, alig lehet. De aki megáll Mednyánszky művei előtt - különösen a »Falu végén« s az »Aradas« címűeknél - s hosszabban néz beléjök, míg a többi képek mindenféle technikai virtuozitásainak hatása szemében elenyészik: azt lehetetlen, hog)' meg ne ragadja az a monoton mély hangulat, az az egyöntetű, átérzett, egyszerű, melankolikus, komor poézis, mely tájaiból kél. És nem színtelenek azok a képek, csak nem törekszenek színhatásra; ha külön látnók őket például atelier-ben s nem ennyi festék között, talán fel sem tűnnék látszólagos színtelenségök, s az ember azt mondaná róluk: diszkrét színek. De a fődolog az, hogy önálló, mély érzésű, igaz művészi temperamentumot látunk Mednyánszkyban. S meg is vagyunk róla győződve, hog)' mihelyt megszerzi a szükséges rutint, mellyel művészi egyéniségét imponálólag érvényesíthesse: az ilyen képeit is, mint a mostaniak, határozott művészi kvalitásuknál fogva fogják nagyra becsülni."

8 A következő években Mednyánszky szinte minden alkalommal küldött képet a Műcsarnok kiállításaira. Nagyobb visszhangot azonban legközelebb az 1888. évi őszi tárlatán látható művek keltettek. Az Egyetértés kritikusa szerint „báró Mednyánszky László tájképe [...] 2. Mednyánszky László: Alkony / Okrej lesa pri mesacnom svite, o., v., 97,5 X 71 cm (Kiállítva a Képzőművészeti Társulat 1897/98. évi téli kiállításán, No 55., ma SNG ltsz. O 6710)