Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)
Markója Csilla: „Egy fenséges és egy ijesztő arc közötti távolság". Mednyánszky László rendhagyó művészetéről
dig tovább fokozza az a vázlatfüzet, melyen a mű egy vázlatát maga a festő a következő címmel látta el: „Megfagyott...?" (20. kép). Padon ülő csavargó fölé emberek, talán öregasszonyok hajolnak. A fenyegető, baljós kép hirtelen részvéttelivé, már-már gyengéddé szelídül. Mindazonáltal nem rögzíthetjük a kép jelentését az egyik póluson sem. Még ha pontosíthatnánk is a kép témáját más vázlatok segítségével, nem tudhatnánk biztosan, Mednyánszky maga hány verzióban és milyen jelentéstulajdonítással festette meg a képet. Újra és újra döbbenten tapasztaljuk, hogy olyan, Mednyánszkyhoz köthető képek kerülnek elő, melyek nem tűnnek hamisítványoknak, 7 ' 1 viszont szinte méretazonos verziói meglévő képeknek (sokszor igen nagy méretű képekről van szó, melyeknek a megfestése nagy technikai felkészültséget igényel). Ezen túlmenően pedig szinte nincs Mednyánszkynak olyan motívuma, melyet ne dolgozott volna fel legalább még egyszer, de inkább tucatszor vagy még többször, kis eltérésekkel, más modorban vagy más formátumban. A képsorozatok és szekvenciák iránti megszállott érdeklődése, mellyel a háború idejére már egyfajta „háborús képregény" konklúziójáig is eljut, több különböző forrásból táplálkozott. Részint, mint arról már esett szó, az impresszionista képciklusokra gondolunk, részint olyan barbizoni ihletésű jelenségekre, mint a Bécsben megismert Emil Jakob Schindler képciklusai. Egy másik forrása ennek a fotográfia térnyerése, egy harmadik a szimbolisták és a szecesszió művészeinek kitüntetett figyelme a triptychonok iránt. De a legfontosabb mégis Mednyánszkynak a narrációval és a képek jelentéstartalmának rögzíthetetlenségével való küzdelme, illetve kora stílusirányzataihoz való kritikus viszonya. Ahogy a kortárs, és Mednyánszkyval több mindenben is rokonítható Proust, Albertine arcában megpillantja a fenségesség ijesztőbe való átfordulásának esélyét és ez a „kártékony inverzió", mint egy Medúza-fő, úgy delejezi, ugyanúgy Mednyánszky sem tágíthat attól a felismeréstől, hogy ugyanaz a forma, motívum, alakzat edénye lehet különböző, egymással akár szöges ellentétben álló tartalmaknak. Az alakzatoknak és formáknak ez az átváltozóképessége Mednyánszkyt és Proustot is arra ösztökéli, hogy ismétlődések sorozatán, láncolatán át kövesse figyelemmel egyazon motívum színeváltozásait. „Amit ismételünk", írja Proust kapcsán Deleuze, „az minden esetben egy egyedi szenvedés; maga az ismétlés azonban mindig örömteli, az ismétlés ténye általános jellegű örömet okoz. Még pontosabban: a tények mindig szomorúak és egyediek; a belőlük leszűrt gondolat azonban általános és vidám." A folytatást pedig mintha csak a teozófiában legbenső késztetéseinek visszhangjára találó Mednyánszky írta volna: „Mindenkit, aki szenvedést okoz nekünk, egy istenséghez kapcsolhatunk, amelynek csak töredékes és lefokozott visszfénye lehet, és amely, ha eszmeként szemléljük, azonnal örömet ad nekünk a szenvedés helyett, amelyben részünk volt. Az élet egész művészete abban áll, hogy a nekünk szenvedést okozó lényeket úgy használjuk, mint fokokat, melyek által hozzáférhetünk e lények isteni formájához, és így nap mint nap istenségekkel népesítsük be életünket. A lényeg megtestesül a szerelem jeleiben, de szükségképpen sorozatos, tehát általános formában." 77 Ahogy Proust nagy regényfolyama szerkezetileg is arra épül, hogy az egyes szerelmek és az élet egyes pillanatai az ismétlés révén mint válnak a szerelem és az idő általánosságává, miközben ledobnak magukról minden esetlegességet, úgy próbálta Mednyánszky a természetből és az elődök vagy kortársak művészetéből ellesett egyedi motívumokat a sorozatszerűség révén egy magasabb, általánosabb szintre emelni. A sorozatok, ellentétek, témák és motívumok keresztezései és átfordításai ugyanazt a célt szolgálják, mint a széles, összefoglaló, monumentális festésmódra való törekvés. Mednyánszky épp Lyka Károly, az ő Carlo barátja révén pontosan érzékelte, hogy azok a festők, akiket Lyka 1898-ban az ő „védő lombjai" alatt „felvirító dús vegetációként", a jövő reménységeiként értékelt, 78 idővel megfakultak átlagos hangulatképfestészetükkel a magyar művészet új, impresszionista és szerkezetes naturalista fordulatainak, a nagybányai iskola és a Nyolcak művészcsoportjának fényében. Mednyánszky mindenkit ismert és mindenkivel jóban volt, nemcsak Münchenben, Bécsben és Párizsban, de a Felvidéken és Budapesten vagy Szolnokon is. Műteremszomszédja volt Ferenczy Károly, jó barátja az alföldi Deák-Ébner Lajos, Réti Istvánnal sokat beszélgetett, Kernstok Károly bejáratos volt műtermébe, 79 Ady Endre az Új Versek című korszakos kötetét szerette volna illusztráltatni vele 80 és olyan asztaltársaságoknak volt tagja, mint a Három Holló 81 vagy a főképpen nagybányai festőkből 18. Mednyánszky László: Éjjeli táj. (Magántulajdon) 19. Mednyánszky László: Epizód (Eji őrjárat), 1910-es évek második fele, o., v., 60 X 70 cm (Aradi Nóra: Mednyánszkv. Budapest, 1983. 56. kép)
