Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)
Markója Csilla: „Egy fenséges és egy ijesztő arc közötti távolság". Mednyánszky László rendhagyó művészetéről
3. Mednyánszky László: Erdei patak, o., v., 60 X 75 cm (Magántulajdon Mű-Terem Galéria, 2001. éri tavaszi aukció, No 44.) 4. Mednyánszky László: Mocsaras táj, o., v., 46 X 60 cm (Magántulajdon Mű-Terem Galéria, 2000. évi téli aukció No 116.) Jánoshoz fűzte. Noha 1871-ben a család tanácsára Zürichben mérnöknek tanul, 1872-ben már a müncheni festészeti Akadémián találjuk, a Cornelius-utód Stráhuber tanítványaként. De unja a formalisztikus akadémiai stúdiumokat és nem érzi magát jobban Seitz festőosztályában sem. 1874-ban a párizsi Akadémián a történelmi zsánerfestő, Isidore Pils tanítványa lett, aki csatajeleneteiről híresült el, talán ő, és a szintén Pils-tanítvány Louis Gardette keltette fel a későbbi hadifestő figyelmét e téma iránt. Bár ehhez nem kellett sok ösztönzés: a fiatal báró szociális érzékenységen túlmenő elemi érdeklődéssel követett minden drámai sorsot és eseményt. Vonzódott a katasztrófákhoz, árvíz, tűzhányókitörés, járvány vagy utcai zavargás: neki ott kellett lennie. Eletének szinte minden percét rögzítette görögbetűs „titkosírással" több száz vázlatfüzete valamelyikében. Nyughatatlan természete űzte az egyik helyről a másikra. Míg a századforduló előtt a nagyőri kastély és műterem volt az a bázis, ahonnan ki-kiruccant, akár évekre is, addig apja halálát követően már Budapest és Bécs az a két város, ahova rendre, ámbár folyton változó műtermekbe visszatér. Az ezredéves ünnepségek idején Párizs nyomortanyáin kóborol rongyszedőnek adva ki magát, miközben képei szerepelnek a millenniumi kiállításon. Mindenét elosztogatja, számos szegény barátját és művésztársát támogatja a beckói uradalomból még csordogáló pénzzel. Mednyánszky 1875-ben marjáit Barbizonban, ahova még majd visszatér, de legalább ilyen fontosnak kell tekintsük a bécsi hangulatképfestőkkel, az úgynevezett „stimmungsimpresszionistákkal", vagy „poétikus realistákkal" történő megismerkedését. Rövid, de nagyhatású közjáték szolnoki látogatása, melynek köszönhetően a tátrai témák, hegyi tájak, zúgó patakok az Alföld sík, mocsaras vidékével és a Tisza végtelenbe vesző folyókanyarulatának motívumával gazdagodnak. Ez a motívum, a folyókanyarulaté, valójában már korai nagyőri tájképein feltűnik. Egész életében megszállottan festette ezt a képein mind absztraktabbá váló formai alakzatot, melyet a kiállításon egy külön csoportként is megpróbálunk bemutatni. Azt feltételezzük, hogy ahogy Schindler a híres jegenyesorát („Pappelallee-képek"), Mednyánszky is szerette volna ezt a folyókanyarulatot különböző évszakokban vagy napszakokban sorozatszerűen bemutatni. Míg azonban Schindler ragaszkodott egy 7 létező táj felismerhető valóságához, melyet poétikus hangulatok tükrében ábrázolt, Mednyánszkynál a motívum lassacskán önállósult és elvesztette kapcsolatát egy konkrét tájjal. A motívum mint szimbolikus tartalmak hordozására kész formai alakzat, nem csupán a nap- vagy évszakok módosulásaiban, hanem a változó táji környezet kontextusában is megjelent, s Mednyánszky összes festői modusát kipróbálta rajta. (4—5. kép) Maga a motívum is sajátos metamorfózisokon megy át, kiterebélyesedik és egy mocsaras, lápos tájba vész, vagy hirtelen hegycsúcsok szökkennek körötte az égbe és felveszi egy tengerszem amorf körvonalait (6. kép). A motívum immár nem is motívum, hanem képtípus, képszerkesztési mód, kompozíciós séma, melyet Mednyánszky élete folyamán kedve szerint tölt meg színekkel, fényekkel, hangulatokkal, különböző jelentésekkel (kat. sz. 50., 147., 155., 158., 176., 178., 190., 191., 193.). Ugyanígy Mednyánszky megfestett egy tanyát is, viharos és üde tavaszi háttérrel. Azt a hipotézist, hogy itt egy évszakokat bemutató sorozat két ránk maradt tagjáról van szó, megerősíti a két kép azonos mérete (kat. sz. 167., 168.). Mednyánszky Szolnokon is az osztrákok nyomában jár: a Pettenkofen alapította szolnoki festőiskolában megfordul Jettel és Tina Blau, két név, akik gyakran felbukkannak Mednyánszky naplóiban. Tina Blauval együtt utazgatnak Itáliában 1879-80-ban 21 ' és a művésznőre még a háború idején is respektussal gondol vissza: „Az Isonzóhoz kéredzkedtem, ez az egyetlen megoldás, ott igazán háborút láthat az ember. Ma déltájt voltam Tina Blau képeit megtekinteni. Gyönyörű dolgok, nagy művésznő volt! Eszembe jutott fiatalságom, végignézve mind a szép műveket. Az akkori modorban vannak tartva, sokban emlékeztet Paál László, Munkácsy és Schindler festőmodorára is."" 7 1887-ben egy nyarat a szintén osztrák Bernatzikkal tölt, aki azonban nem „állta sokáig a vad életet".' 28 Ezekben az időkben legfőbb képtémái a panteizmussal átitatott borongós erdőbelsők, favágók, hídon álldogálók és az ún. erdei áhítat-képtémához tartozó útszéli keresztek motívumai. (Utóbbiakból egy csokorra valót a kiállításon is bemutatunk). A bécsi hangulatképfestők közül talán hat rá Robert Russ is, virtuóz felületkezelő technikájával. Az osztrákok közül azonban a legfontosabbnak Emil Jakob Schindlert kell tartsuk, a „poétikus realizmus" atyját, a plankenbergi iskola alapítóját, aki
