Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

Előszó Éppen hetven év telt el Mányoki első s eddig egyetlen monográfiájának megjelenése óta, ami mára nemcsak időszerűvé, de egyre sürgetőbb kötelezettséggé is tette az életmű ujabb, korszerűbb feldolgozását. így a Magyar Nemzeti Galéria azzal, hogy e kötet kiadására vállalkozott, a magyarországi művészettörténet régi adósságát törlesztette. De adósságot törlesztett abból a szempontból is, hogy megjelenését egy kiállítás megrendezéséhez kapcsolta, amelyen 1957 óta először mutatta be önálló tárlaton Mányoki munkáit, a festő több évtizedes udvari működését állítva középpontjába. Ez a monográfia egy az idő múlása és a történelmi események folytán erősen megrostálódott, nagyobbrészt csak források alapján megítélhető életmű áttekintését adja, egy hat évtizedes festőpálya mára viszonylag kis számban fennmaradt, netán már csak fotón dokumentált, vagy éppenséggel adatból tudott teljesítményét. Az eredmény pedig szükségszerűen viszonylagos, legalábbis a megítélhető művek szempontjából: vannak olyan időszakok, amelyekből alig néhány munkáját, s olyan kortárs (magán-) gyűjtemények, amelyekből egyetlen művét sem ismerjük. Márpedig ez utóbbiakról nemcsak azt tudjuk, hogy voltak, de azt is, hogy olykor a legjobbak közé tartoztak. Talán remélhetjük, hogy a pusztulás folyamata megállt, s a kallódó képeket a felszínre hozza majd Mányoki nevének szélesebb körű ismertsége, festészetének pontosabb ismerete. Egy monográfiának ez is többek között célja, s ebbéli eredménye a monográfus legnagyobb jutalma. Mintegy két évtizedes kutatás után bocsátom közre a magam olvasatát Mányoki festészetéről, a mai és a jövőbeli kollégák számára, továbbgondolásra és eztán előkerülő művekkel, adatokkal való kiegészítésre. A munka meghatározó része, a több helyszínhez kötődő életpálya fennmaradt anyagának és forrásainak feldolgozása, valamint a sok esetben csak külföldi könyvtárakban elérhető régi irodalom nélkülözhetetlen használata nem lett volna lehetséges tanulmányutak és ösztöndíjak támogatása nélkül. Azok az alkalmak, amikor Drezda (1983, 1992, 1997, 2000), Berlin és Potsdam (1983, 1992), München (1997, 2000), Lipcse (1983, 2000), Dessau (1983, 1997), Hága és Amsterdam (1990), Bécs (1986, 2002), Varsó és Gdansk (1983) vagy Krakkó (1979) műzeumi gyűjteményeiben, könyvtáraiban, illetve levéltáraiban kutathattam, mind ilyen lehetőséghez kapcsolódtak, több államközi kulturális ösztöndíj mellett a DAAD, a Fritz ThyssenStiftung, az OTKA és az Eötvös Alapítvány juttatásában. Munkám során sok adatot és információt kaptam a hazai és külföldi kollégáktól, amire névvel együtt mindenütt hivatkozom, de amit ehelyütt is köszönök nekik, ahogyan köszönöm a hozzáértő észrevételeket Mányoki műveivel több éve foglalkozó restaurátor kollégáimnak is. Ugyancsak hálás vagyok Dr. Eberhard Gresch úr szíves közreműködéséért, aki a festő halálára és drezdai lakóhelyére vonatkozó adatokhoz s ezáltal pontosabb ismeretekhez juttatott Mányoki életének néhány részletét illetően. Ehelyütt mondok köszönetet azoknak a kedves ismerősöknek és kollégáknak is, akik egyéb téren segítették munkámat: Pálffy Gézának a 18. századi német és lengyel hivatali tisztségek magyar terminológiájában nyújtott eligazításért, Szikszay Bélának a heraldikai és falerisztikai kérdésekben adott tanácsokért, Várady Zoltánnak az egyik attribúciót érintő latin felirat helyes olvasatáért és értelmezéséért, Velladics Mártának a forrásközlés egy részének lektorálásáért, továbbá Tamás Istvánnénak, aki a kötet előkészítéséhez kapcsolódó kiterjedt levelezésben volt segítségemre. Itt említem meg a monográfia német fordítójának, Harmath Anikónak a nevét, hálával a megszokott lelkiismeretességét is felülmúló gondos munkájáért. Sokkal tartozom Zádor Anna professzorasszonynak is, aki már nincs közöttünk. Az ő kedvesen határozott biztatására készült el az első Mányoki-tanulmány, máig tartó lendületet adva az egyéb feladatok miatt minduntalan félretett kutatáshoz. A túlnyomórészt német múzeumokban őrzött művek és a hozzájuk kapcsolódó gyűjteményi források, valamint adatok terén nem nélkülözhettem az ottani kollégák együttműködését sem. Köszönetem elsőként Gerd Bartoscheket, a Stiftung Preußische Schlösser und Gärten Berlin-Brandenburg festészeti gyűjteményének művészettörténészét illeti, aki két évtizedes ismeretségünk során mindenkor készségesen volt segítségemre fotókkal, leltárkönyvi kivonatokkal, adatokkal vagy azzal, hogy időnként felhívta a figyelmemet egy-egy „Mányoki-gyanűs" műre. Neki külön hálás vagyok azért