Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

Udvari festő és „nemesember" II. Rákóczi Ferenc szolgálatában (1707-1712) Rákóczi 1707 augusztusában fogadta szolgálatába udvari festőként Mánvokit,

1 aki a fejedelmi udvarban nemcsak egy új feladatkörrel, de az udvari festő szerepének számára újszerű értelmezésével is találkozott. A korábbi irodalom Mányoki Magyarországra jövetelét és itteni foglalkoztatását többnyire magyar származásával indokolta, esetleges tényként kezelve azt, hogy arcképfestő volt.

2 Pedig hazahívását és alkalmazását sokkal inkább magyarázza az a körülmény, hogy Rákóczinak fejedelemként és a szabadságharc vezetőjeként, reprezentációs céljaihoz elsősorban arcképfestői gyakorlattal rendelkező udvari festőre volt szüksége. Erre utalnak azok a képzőművészeti alkotások, amelyek a szabadságharc idején Rákóczi megbízására készültek, s amelyeken fejedelmi rangja és reprezentatív megjelenése - legyen az portré avagy emlékérem - az ábrázolás egyik legfontosabb ikonográfiái jellemzője. A fejedelem mecénási elképzeléseiben ugyanis olyan szempontok domináltak, amelyek az uralkodói reprezentáció lényegéhez tartoztak, s amelyek arra szolgáltak, hogy a szabadságharc vezetőjét az európai uralkodók diplomáciailag és politikailag méltó társaként tüntessék fel a kortársak előtt. Minthogy a kuruc állam léte és perspektívája Rákóczi személyével forrt össze, ez a megrendelői szempont lényegében a szabadságharc politikai céljait segítette. A fejedelmi udvar képzőművészeti tevékenysége szempontjából pedig annyit jelentett, hogy a politikai és fejedelmi reprezentáció a nyugat-európai központok reprezentációs gyakorlatának megfelelően fonódott össze.

3 Rákóczi a szabadságharc éveiben államfői igénnyel szervezte meg fejedelmi udvarát, így nemcsak a korszerű államigazgatási vezetés megteremtésére volt gondja, de arra is, hogy környezetét a szellemi és kulturális élet központjává és az állami politika eseményeinek reprezentatív színhelyévé tegye. Udvara mint uralkodói és igazgatási centrum ennek ellenére nem hasonlítható az akkori nyugati rezidenciális központokhoz, de a korábbi, békésebb időkben működő erdélyi fejedelmi udvarokhoz sem. A szabadságharc államának ugyanis nem volt állandó székhelye, ennek megfelelően a fejedelmi reprezentáció a képzőművészet terén csak korlátozott keretek között valósulhatott meg. Egyfelől olyan műfajokban, amelyek - mint az érem és a rézmetszet - sokszorosító technikával készültek, s amelyeket így Rákóczi főként a külföld tájékoztatására, érdeklődésének ébren tartására szánt, másfelől pedig a fejedelemi méltóság és reprezentáció közvetlen szolgálatában álló portréfestésben. Rákóczinak a szabadságharc nyolc éve alatt mindössze két olyan művészt volt alkalma foglalkoztatni, aki feladatának a nyugati udvarok színvonalán tudott megfelelni: Mányokit, valamint Daniel Warout, a bécsi udvar számára korábban dolgozó svéd éremvésnököt, aki 1703-tól 1707 őszéig - lényegében Mányoki Magyarországra jöveteléig - állt szolgálatában,

4 s akitől három 26. Daniel Warou (1674-1729): II. Rákóczi Ferenc. Emlékérem, előlap, 1705 Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Eremtár 27. Dániel Warou (1674-1729): Herkules küzdelme a lernai hydrával. Emlékérem, hátlap, 1705 Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Eremtár