Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

ni időre tehető, aki 1705. március 21-étől állt az ezred élén.

27 A tisztigaléria első darabja azonban nem őróla készült, hanem az ezred lelkészéről. Bolius lelkész portréjának egykorú felirata ugyanis a sorozatban egyedülálló módon, egy apró betűs „le fec[it]" megjegyzéssel zárul, ami lehetővé teszi, hogy a portré stiláris jellemzőit figyelembe véve az arcképsorozat legkorábbi darabjait meghatározzuk (B. 242.). Segítségünkre van azonban abban is, hogy pontosítsuk a sorozat elkezdésének évét. A lelkész ezek szerint elsőként készült portréja ugyanis az arcrészletek {szemkörnyék, orr, haj) megformálásában Marwitz kapitány - jelenleg lappangó - portréjához áll a legközelebb (B. 290.). Marwitz 1706 márciusában került a trónörökös ezredéhez, kapitányi rangban, azonban 1707. január l-jén már őrnaggyá léptették elő.

28 Portréjának (jelenleg ismert utólagos) felirata szerint a kép még kapitányként ábrázolja, így képmása - az egész sorozatban egyedülállóan - pontosan datálható, az 1706-os évre. A két kép közeli rokonsága, s ezáltal készítésük feltehető egyidejűsége, arra enged következtetni, hogy Mányoki 1706-ban kezdett hozzá a sorozat munkáihoz. E portrék köré stilárisan, s így időben is, a következő meglévő ábrázolások sorolhatók: Kahlenberg hadnagy, Gottscher hadnagy, Denneval zászlós, Dehlstrang, Kyau, Wobeser hadnagyok, valamint a színkezelésben a fentiekkel rokon Finkenstein hadnagy portréja (B. 247, 248, 258, 262, 274, 276, 320.). A sorozatnak ezek a korai darabjai kissé száraz, formálásmódjukat tekintve némileg kemény benyomást keltenek. Az arcrészek határozott formái gondosan, bár összefogottan festettek. A haj mindenütt nagyvonalűan és könnyeden alakított, tompa csúcsfényekkel. Az arcszín világos, a homlokon sárgásszürke, az arc többi részén enyhén pirosas, s a haj tövénél, valamint az arcszéleken barnás árnyék kíséri. A tekintet határozott, az arckifejezés nemigen tükröz érzelmeket. A hátteret e képeken - de a továbbiak egy részén is - a barna különböző árnyalatai alkotják, a fej mellett gyakran zöldes, kivilágosodó területtel. Az ide sorolt képek száraz karakterében, színkezelésében, valamint fénymegoldásában ismét az angol, főként a Godfrey Kneller által képviselt portréfestésre emlékeztető vonások fedezhetőek fel. Ezek Mányokihoz Friedrich Wilhelm Weidemann művein keresztül juthattak el, aki Sophie Dorothea trónörökösné 1707-ben készült portréja

29 szerint privát karakterű ábrázolásain hitelesebben közvetítette a Kneller műhelyében tanultakat, mint reprezentatív szerepű hivatalos munkáiban. A berlini udvari portréfestésből eredhet a tisztigaléria legkorábban készült darabjain megfigyelhető erőteljes formaképzés is, ami Michael Schröck fennmaradt portréja, valamint a fent elmondottak alapján esetleg a pozsonyi festő munkáinak közvetlen hatására utal. Ez a formálásmód ugyanis az 1704-ben festett Wied-Neuwied házaspár portréin még nem tapasztalható, a tisztisorozatba tartozó portrékat azonban - kevés kivétellel - már végigkíséri. 15. Godfrey Kneller (1646-1723): Herceg Johann Wilhelm von Sachsen-Eisenach, 1689 Braunschweig, Herzog Anton Ulrich-Museum A sorozat egészén belül az összetartozó, illetve egymással rokonítható képek további csoportosításokat engednek meg, melyekből egyfajta egymásból következő festői logika szerint egy feltételezhető időrend is kirajzolódik. A korábbi darabokon megfigyelhető szürkésbarnával, illetve barnászölddel megfestett és a fej környékén kivilágosodó háttér, mint jellemző részlet, megmarad a következő, bizonyos szempontból megint csak öszszetartozó darabokon is. Az előzőekben felsorolt portréktól különbözik azonban, hogy ezeken a vonások és az arckontúrok némiképp lágyabbak, s ezzel egyidejűleg érzékenyebben formáltak. Az idetartozóak közül Bonnevald, Lange, valamint Villadin hadnagyok portréin ez a formai lágyság a felület tónusos festésével s ugyanakkor gondos ecsetkezeléssel jön létre, míg a további darabokon, azaz Treskow őrnagy, Lochstädt hadnagy, valamint az ezred altábornagyának, Konrad Finck von Finkensteinnek az ábrázolásán, illetve Maupas kapitány és D'Oursal főhadnagy portréiban ugyanezt egy nagyvonalúbb, pasztózusabb ecsetjárás biztosítja (B. 243, 255, 277, 282, 291, 295, 312, 316.). Lange, Bonnevald és Villadin arcképein az eddig említettektől eltérően a pszichikai motívum felerősödése is igényesebbé teszi az ábrázolást: az arc a korábbiaknál lényegesen kifejezőbb, s a tekintet érzelemmel telített. Közülük Villadin portréja az, amelyik egyfelől az arc érzelemteli ábrázolása, másfelől pedig az igényes és festőileg érzékeny részletkeze-