Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

mű szempontjából, hogy a hagyományos arcképfestői keretekből való kilépés művekben ma már alig tetten érhető példáját képviseli. Mányokit 1703-ban feltehetően Berlin - I. Frigyes királlyá választásával (1701) összefüggésben meginduló rezidenciális kiépítése, a művészeti tevékenység fokozódó intenzitása,

14 valamint a képzett mesterek iránti igény növekedése vonzotta a porosz fővárosba. Mindazonáltal valószínű, hogy a Hannoverben eltöltött időszak, illetve ottani udvari kapcsolatai is segítették bejutását a berlini udvarba, amiben Andreas Scheitsnek talán ismét szerepe lehetett. Sophie Charlotte porosz királyné a hannoveri választófejedelem, Ernst August leányaként ugyanis a családnak abból az ágából származott, amelynek korábban Scheits a szolgálatában állt. A berlini udvar arcképfeladatait ellátó művészek fentiekben vázolt festői rangja és kiterjedt tevékenysége mellett külön jelentőséget kell ugyanis tulajdonítanunk annak, hogy kapcsolatba került a porosz uralkodócsaláddal, akitől Frigyes Vilmos trónörökös személyében komoly megrendeléshez is jutott. Ez talán összefüggött azzal a gyakorlattal, hogy egy-egy udvari arcképfestő olykor a család bizonyos tagjaihoz kapcsolódó feladatokat látott el. Példa erre Anton Schoonjans, aki főként Sophie Charlotte számára dolgozott.

15 Hagedorn életrajzi leírása szerint Mányoki Theodor Briou ezredes révén került a trónörökössel személyes ismeretségbe. Frigyes Vilmos Briou kíséretében meglátogatta a festőt, majd miután megtekintette műveit, ezrede tisztigalériájának elkészítésével bízta meg őt.

16 Az adat annak az arcképsorozatnak a nagyobb részével hozható összefüggésbe, amelynek egyik darabját, von Printzen kapitány portréját először Helmut BörschSupan közölte Mányoki műveként.

17 A sorozat a 6. gyalogsági ezred tisztjeit ábrázolja. Az ezredet 1675-ben a mindenkori trónörökös számára állították fel, de csak 1704-től szolgált „testőr ezred"-ként. 88 tiszt teljesített benne szolgálatot, így feltehetően a teljes - és nyilván folyamatosan bővülő - sorozat legalább ennyi portrét tartalmazott.

18 A tisztigalériát 1820-ig a királyi vadászkastélyként szolgáló Schloß Königs Wusterhausenben őrizték, majd több más, a 17. század vége és a 18. század második fele között készült választófejedelmi, illetve porosz királyi ezredgalériával együtt, a porosz uralkodók kedvelt tartózkodási helyén, a potsdami Stadtschloßban helyezték el.

19 Ezen a helyén ismerteti a sorozatot D. von Puttkamer 1866-ban, és sorolja fel az akkor meglévő 65 képet, amely azonban nem a teljes mennyiség, amiről tudunk, ugyanis a portrésorozat 1820-ban még 79 képből állt.

20 Mára ebből 55 maradt fenn, egy Puttkamernél még a sorozatban szereplő további darabot pedig irodalomból sikerült azonosítanom (B. 290.). A tisztigaléria meglévő darabjai ma ismét Königs Wusterhausenben találhatók.

21 Az arcképgaléria művészettörténeti szempontból lényegében nincs feldolgozva, Puttkamer műit század közepi közlését csupán támpontnak tekinthetjük az akkor még királyi tulajdonban őrzött tisztigaléria egykori teljesebb állapotának vizsgálatához.

22 Helmut Börsch-Supan említett katalógustételében csak annak megállapítására szorítkozik, hogy a portrégaléria legkevesebb négy mester munkája, akik közül egyedül Mányokit tartja biztosan azonosíthatónak.

23 A festőnek akkor csak a sorozat egyetlen darabját, Printzen kapitány portréját attribuálta, 1705 körüli datálással. További mesfernevet a képek korábbi őrzési helyéről, a Schloß Charlottenburgról készült kiadványban említ, ahol a tisztigalériát Mányoki mellett Samuel Theodor Gericke és más ismeretlen mesterek munkájának mondja,

24 vélhetően arra a szokásra alapozva, mely szerint a képeket megadott méretre gyakran maguk az ábrázoltak készíttették el, s bocsátották az ezredtulajdonos rendelkezésére. Az alább felsorakoztatott érvek alapján úgy gondolom, hogy a jelenleg ismert darabok jelentősebb része Mányokitol származik, vagyis az ő művének fogadható el a fennmaradt 55 képből 40. Ezek egyike, von Rohr kapitány arcképe ma magántulajdonban van, s az ő munkája az irodalomból azonosított, jelenleg lappangó képmás, Marwitz kapitány portréja is. A meglévő további 15 kép megítélésem szerint nem a festőtől való, a hiányzó 24 képre vonatkozóan pedig nem áll rendelkezésre olyan adat, amiből a szerzőséget illetően következtetéseket vonhatnánk le. A sorozat egyetlen darabja sem szignált, és nem is datált. Mányoki részvételére is egyedül Hagedorn a forrásunk, aki ugyan nem pontosítja a megbízás idejét, viszont egyértelműen fogalmaz abban a tekintetben, hogy a trónörökös személyes megrendeléséről van szó, amely tisztikarának portréira, azaz a képek sorozatjellegű kivitelezésére vonatkozott.

25 A képek elkészítésének ante quemjét (1707 nyara) Mányoki Magyarországra jövetele adja, a munka feltételezhető kezdeti idejére, valamint a képek hozzávetőleges készítési sorrendjének felállítására egyéb támpontok szolgálnak. A valószínű készítési sorrend megállapítása nem öncélú, ugyanis a munkafázisok lehetőség szerinti rekonstruálása és tagolása elengedhetetlen ahhoz, hogy a feltehetően hosszabb ideig, mintegy egy-másfél évig tartó feladat végzése során bekövetkezett stiláris váltások követhetőek legyenek, s belső logikájuk kapcsolatot teremtsen a festőileg igencsak különböző művek között. A sorozat Mányoki műveként meghatározható valamennyi darabján egy, a megfestéssel egyidejű, részletes tartalmű felirat található, melynek írásképe Mányoki kézírásának felel meg, valamint egy másik, amelyik a 19. századból származik. Ez az ábrázolt nevén kívül a tiszti fokozat elnyerésének időpontját adja meg, többnyire az eredeti feliratban is szereplő dátummal azonosan.

26 A rangemelés ily módon megadott időpontja tehát az egyes képek megfestésének post quemje. A tisztisorozatok készítési gyakorlatának megfelelően a teljes sorozat kivitelezésének kezdete a testőrezreddé nyilvánított gárda új parancsnokának, Albert Konrád Finck von Finkenstein altábornagynak a kinevezése utá-