Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)
OEUVRE-KATALÓGUS - A. Jelzett, valamint forrás vagy metszet alapján Mányokinak tulajdonított művek (A. 1-229.)
A. 43/a. festett, s amely az Erdődy család kegyességének allegóriájában örökíti meg a grófot. (Galgóc, Vlastivedné múzeum, ld. Endrődi, 1998. 11. kép; Endrődi, 2001. 8. kép) A formai jellemzők és részletazonosságok nemcsak a festő meghatározásához adnak támpontot, de ahhoz is, hogy a Magyar Nemzeti Galéria portréját, valamint a galgóci festmény Erdődyt ábrázoló részletét ugyanarra az előképre vezessük vissza, egy olyan arcképre, amely a gróf életkorából következően az 1720-as években készülhetett. Azt gondolom, hogy az 1737-ben másolatként festett portré a megoldás igényességében nem Fidler - egyébként is szerény - festői kvalitásait tükrözi, hanem a követett előképét, ami feltevésem szerint Mányoki 1728-as levelében említett műve volt. A másolatot ugyanis Mányoki Magyarországon készült férfiarcképeinek sorával rokonítja a kompozíció, továbbá néhány olyan motívum- és részletegyezés, mint a kézben tartott levél, a háttérben félrehűzott függöny, a bal kar fölött visszahajló, a jobb oldalon pedig mély, párhuzamos redőkben felgyűrődő mente, amely megoldások többségükben megismétlődnek Mányoki itthon készült ábrázolásain: Ráday Pál, Podmaniczky János, Jeszenák Pál arcképein (A. 63, 122, 131.). De jól megfigyelhető a fénnyel való jellegzetes bánásmód is, azaz a sötét háttérbe olvadó testkontúr és a kivilágló arc Mányoki képeire jellemző kontrasztja. Tevékenységének adatai szerint Fidler készített ugyan (másolatban) portrékat, de nem volt portréfestő. (Fidler, 1995. 206-207.) Erdődy képmása a kompozíció és a formálásmód igényességében meghaladja azt a szintet, amit önálló munkái képviselnek, viszont formai és festői hűséggel adja vissza az egykori előképet. IRODALOM: Mojzer, 1982. 25. 358. (mint gróf Erdődy Sándor arcképe, Johann Michael Militz, 1776); Katalógus Szombathely, 1997. 305-306. 76. sz. (a Szombathelyi Képtár egy felirattal ellátott portréja alapján mint gróf Erdődy György arcképe, Johann Michael Militz, 1770-es évek, Zsámbéky M.). A. 44. ESTERHÁZY Imre gróf, esztergomi érsek (1663 -1745) Az Esterházy család fraknói, grófi ágából született. Iskoláit a jezsuitáknál kezdte, előbb Nagyszombatban, majd Sopronban. 1680-ban belépett a pálos rendbe. 1681-től Bécsújhelyen, később Rómában folytatta tanulmányait a Collegium Germanico-Hungaricumban. Rómában szentelték pappá 1688-ban. 1702-ben a pálos rend generálisa, majd a rendből kilépve 1706-ban váci, 1708-ban zágrábi, 1723-ban veszprémi püspök lett. 1725-től esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása. Kora egyik legjelentősebb mecénása volt, aki udvari szobrászaként foglalkoztatta Georg Raphael Donnert. Vele készíttette el többek között a pozsonyi koronázótemplom Szent Márton-főoltárának, valamint ugyanott a saját temetkezési helyéül szolgáló Alamizsnás Szent János-kápolnának a szobrászati díszét. IRODALOM: Eszterházy, 1901. 239-243; Meszlényi, 1970. 50-75. 1727 Esterházy Imre portréjáról egy Mányokinak szóló, 1727. április 17-ről keltezett kifizetési adatban esik szó: „Die 17. Pictori Adamo Mányoky pro principis imagine depicta....40 fi" Az adatot gyűjtő Prokopp Gyula megjegyzi, hogy a bejegyzéshez tartozó okmány hiányzik. A képre vonatkozóan egyebütt nincs hír, sem korábban, készítésének idején, sem a továbbiakban, így többek között nem található róla említés Esterházy világi titkárának, Gerhard Cornelius Drieschnek 825 füzetet kitevő, adatokat bőségesen tartalmazó levélfogalmazványaiban (vö. Szelestei N., 2001. 292.), legalábbis a Mányoki Drezdából való visszatérését követő hónapok, 1726 szeptembere és 1727 júniusa közötti levelezésben. (A kutatásban nyújtott segítséget Szelestei Nagy Lászlónak köszönöm.) FORRÁS: Esztergom, Prímási Levéltár. 1726-1727. évi udvarmesteri számadások, fasc. 2. (Erogationes extraordinariae), 1727. április hó. Magyar Tudományos Akadémia, Múvészettörténeti Kutatócsoport Levéltári gyűjteménye, Prokopp Gyula gyűjtése. (Az adatra Galavics Géza hívta fel a figyelmemet, 1983.). IRODALOM: Malíková, 1993. 16, 74/54. j. (az adatot említi).
